Bár a XI. század történelmünk meglehetősen forráshiányos korszaka, valószínűsíthető, hogy I. Andrást az általa alapított tihanyi apátság altemplomában helyezték örök nyugalomra. Az apátság 1055-ben kelt alapítólevele, amelyet a pannonhalmi főapátság könyvtárában őriznek, önmagában is becses középkori emlékünk, latinul írt magyar szórványemlék, összesen ötvennyolc magyar szóval, mondattöredékkel, ráadásul tartalmazza az óhajt, hogy a király itt akar nyugodni: „…amint azt jelen oklevél sorjában megmutatja – a saját és felesége, fiai, leányai és valamennyi élő és megholt atyafia üdvéért Szűz Máriának és Szent Ányos püspöknek és hitvallónak a BALATIN fölött a TICHON nevű helyen lévő egyházához adott, ezen ünnepélyes hártya tanúbizonyságába foglaltassék.” (Holub József és Érszegi Géza fordítása.) Az uralkodó 1060-ban hunyt el, amikor már készen lehettek az altemplommal, s évtizedekkel később itt temették el kisebbik fiát, Dávid herceget is.

A sír feltárása
 

A megőrző évszázadok

Noha valószínűnek tűnt, hogy a XI. század közepét követően nem folyt lényegi átépítés az altemplomban, a tér eredetiségére a mostani falkutatás világított rá igazán. Simon Anna szondái alapján kiderült, hogy az altemplom boltozása sokkal inkább középkori, mint az 1953-as kutatást követő helyreállításkor gondolták. Így most már tudjuk, hogy a falak és a boltozat egyaránt az altemplom építésekor készült, s még ha később feltehetően több helyütt javították is, a barokk korban nem boltozták újra a teret.

A bencések évszázadokon át gondozhatták a királysírt, néhány kőtöredék alapján elképzelhető, hogy új síremléket is készítettek a késő középkorban az uralkodónak. Emlékének látványos őrzése praktikus okkal magyarázható: I. András juttatta első javadalmaihoz az apátságot, így sírja mintegy tárgyiasult bizonyítéka volt adományának.

Annak ellenére, hogy az apátságot várrá alakították át a XVI. században, mindvégig megmaradt az altemplom szakrális funkciója, hiszen a törökellenes harcok idején vártemplomként használták. Akkor is csak ezt a teret lehetett szentmisék bemutatására használni, amikor a XVIII. század elején a bencés rend visszatelepült, majd 1719-től kezdték el a ma ismert barokk templomot és épületegyüttest kialakítani.

A királytemetkezés emléke a háborús évszázadok közepette sem veszett el. Bél Mátyás a XVIII. század második harmadában ezt írta: „…a templom közelében megvan az a kis kápolna, amelyben András királynak lábszárait ma is mutogatják. E lábszárakból mintha csontdaganatok dudorodnának ki. Azt állítják ugyanis, hogy András király, akit közönségesen »Köszvényesnek« neveztek, ideg- és lábfájdalmakban szenvedett; életét a Bakony erdőségeiben fejezte be, s ebben a Szent Ányosnak szentelt és tőle 1055-ben alapított apátságban temették el.” Rómer Flóris csaknem egy évszázaddal később arról írt, hogy az altemplomban lévő sírokat avatatlan kezek megbolygatták, sőt egy „czinkoporsót” ki is emeltek a talajból.

1889-ben romantikus átalakítás alkalmával kutatták meg először – a kor lehetőségeihez képest is meglehetősen alacsony színvonalon – az altemplomot. Ekkor több temetkezést is találtak, köztük olyat, amelyikről a kutatást vezető Récsey Viktor szerzetes-könyvtáros-régész úgy vélte, hogy I. András csontjait rejti.

1953-ban végül sor került a tér immár szakszerű kutatására: az Országos Műemléki Felügyelőség Entz Géza vezetésével, Csemegi József és Szakál Ernő közreműködésével falkutatást és helyreállítást, míg a Magyar Nemzeti Múzeum László Gyula irányításával régészeti kutatást végzett az altemplomban. Sajnos szűkszavú az ásatási napló, de az kiderül belőle, hogy az északi mellékhajóban és a főhajóban hat, feltehetően újkori temetkezést azonosítottak, míg a déli mellékhajóban, egy másodlagosan kialakított kisebb sírban a többitől eltérő patinásodású koponya- és hosszúcsont-darabokra bukkantak, melyek a XIX. század végi ásatás után kerülhettek erre a helyre.

Rétegek és temetkezések

Az 1953-as kutatás és az annak nyomán született helyreállítás, amely 2021 tavaszáig meghatározta az altemplomot, idő- és pénzszűke miatt nem lehetett teljes. László Gyuláék nem nyithatták meg a teljes felületet, csupán néhány kutatóárokban dolgozhattak. Most a Takács Ágoston vezette csapat további eredményekre jutott. Újabb temetkezést ugyan nem találtak, de sikerült azonosítani az altemplom építéskori járófelületét, valamint megfigyelni a középkori sírokat roncsoló, s részben megsemmisítő újkori temetkezéseket. Szerencsére a múlt század közepi feltárás során a kitermelt földet töltötték vissza, így ebben is akadtak leletek.

 A három faláda a sírban
 
 
Mint kiderült, a csontmaradványokat az 1953-as kutatás után három faládában egy középkori sírba helyezték vissza. A három láda legalább hat, legfeljebb tizenkét ember maradványait rejtette, a csontokat ezután fogják egyénenként szétválogatni Mende Balázs antropológus irányításával. Szénizotópos kormeghatározással elkülöníthetik majd azokat a maradványokat, amelyek a XI. századból származnak, s csak ezeknél végeznek – ha szükség lesz rá – genetikai vizsgálatokat. Ha két ember maradványai származnak ebből a korszakból, akkor azok nagy valószínűséggel I. András és fia, Dávid herceg maradványai. Az első vizsgálati eredmények szeptember végére várhatók, ám az már most is biztos, hogy nem találtak Bél Mátyás leírásának megfelelő „dudoros” csontokat.
 „a három láda legalább hat, legfeljebb tizenkét ember maradványait rejti”
 
 
Ha egyetlen ember maradványai származnak csak a XI. századból, akkor a jelen kutatási feltételek szerint eldönthetetlen, hogy a király vagy a fia csontjairól van-e szó. Elvileg azonban lehetséges lenne új adatok bevonása, hiszen a hagyomány szerint I. András nagyobbik fia, Salamon király a polai (ma Pula) székesegyház oltárként szolgáló római szarkofágjában nyugszik, más emberi maradványokkal együtt. A csontokat még nem vizsgálták magyar kutatók, azonban, ha genetikai mintát lehetne szerezni belőlük, azok összevethetők lennének a tihanyi maradványokkal. Azonban lehet, hogy nem találnának kapcsolatot – Salamon polai remetesége korántsem bizonyított –, ám ha mégis, az mindkét csontmaradványt hitelesítené, s talán azt is meg lehetne állapítani, hogy leszármazotti vagy testvéri kapcsolatról van-e szó.
További vizsgálatra várva...
 
Kérdés persze, mennyire lehetnek vérmes reményeink csaknem ezeresztendős csontok esetében, hiszen amikor néhány éve a győri székesegyházban őrzött Szent László-fejereklyéből vettek mintát, nem találtak értékelhető genetikai információt. Igaz, az a csont egy középkori tűzvészt is átvészelt, míg Tihanyban a bolygatás ellenére ennél talán nyugodtabb sors adatott I. András maradványainak.
 
Fotók: A Tihanyi Apátság jóvoltából / Kovács Zoltán