Aligha lehetett szabadulni a „Minden Egész eltörött” érzéstől. Akkoriban már jó ideje tartott a műemlékvédelem és vele együtt a közel másfél évszázados tudástár szisztematikus pusztítása. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal örökségvédelemmé növesztésével, majd szétdarabolásával, aztán kapkodó megszüntetésével, utóbb a romokon kármentéssel létrejött Forster Központ végső padlóra küldésével egyértelmű lett, útban van a műemlékvédelem. A feladatok kormányhivatalokba kerültek, a látványosnak vélt és támogatást sejtető kastélyokat, várakat önálló intézménybe sorolták, a szakembereket szétszórták. De még mindig létezett – ugyan 2016 nyarától összecsomagolva, költöztetésre várva – a gyűjtemény a maga ötvenezres szakkönyvtárával, folyóirattárával, több mint ötvenezer darabos építészeti terv- és kutatási dokumentációjával, kétszázötvenezer rajzot összegyűjtött műemléki tervtárával, négyszázezer képkockát őrző fotótárával – amelynek különlegessége az üvegnegatív-archívum –, valamint az intézményes magyar műemlékvédelem egészét 1872-től 1992-ig felölelő tudományos irattárral. S akkor még nem beszéltünk a saját kiállítási helyet soha nem látott Magyar Építészeti Múzeum értékeiről, háromszázezer műtárgyáról, négyszáz építészeti makettjéről.
A gyűjtemények sohasem öncélúan gazdagították a műemlékvédelem intézményét. A mindenkori Műemlékvédelmi Dokumentációs Osztály feladata nem egyszerűen a megőrzés, a feldolgozás, a gyarapítás volt.
A tudománytörténeti munkák alapul szolgáltak a kutatóknak, építészeknek, várostervező szakembereknek határon innen és túl a Kárpát-medencében az épített örökség hiteles helyreállításában, a szakszerű tervezésben, s a kivitelezésben egyaránt. Mi több, jogszabályi kötelezettség volt a történeti dokumentumok használata a hatósági eljárásoknál is.
Nos, mindez egy pillanat alatt ért véget, amikor 2016-ban dobozokba, ládákba kerültek az anyagok. Akkoriban arról volt szó, csak néhány hónap… A néhány hónapból három esztendő kálváriája lett.
Ugyanis nemcsak arra nem született válasz, hol lelhet otthonra a hatalmas eszmei értékkel rendelkező gyűjtemény, hanem arra sem, hogy a Forster Központ megszűnésével, 2016. december 31-e után ki lesz a gazdája, ki érti meg, hogy a majd’ másfél évszázad alatt felhalmozott építészettörténeti tudás – a XIX. századi műemlékfelmérésektől a kortárs tervekig, kutatásokig, tudományos munkákig – nem kerülhet szemétdombra. Az elég világos volt, hiába tartozik 2017 januárjától a Miniszterelnökség szervezetéhez a tudományos és a dokumentációs részleg, ott testidegenként legfeljebb nyűg lehet. Jöttek is a kilátástalanabbnál kilátástalanabb ötletek, hová kerülhetne, de hosszú hónapoknak, közel egy esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megszülessen a döntés: fogadja be a Magyar Művészeti Akadémia. Hogy ott nincs szakmai háttér, s továbbra sincs hely arra, hogy a tetszhalottá tett archívum újra életre keljen, az abban a pillanatban nem számított. Fő, hogy ne legyen útban.
Aztán a gyűjtemények sorsa mégis szerencsés fordulatot vett, köszönhetően annak, hogy az MMA felismerte, megértette, érdemes a váratlanul és kéretlenül rá maradt örökséggel méltó módon bánni.
Így költözhetett 2018 végén és 2019 első felében újonnan kialakított ideiglenes telephelyére, az angyalföldi iroda- és raktárépületbe a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ. Végre újra működni tud – eltekintve a pandémia megkövetelte bezárkózástól – a szakma és a nagyközönség számára nyitott, a műemlékvédelmi tudást és a magyar építészeti múltat értőn, hitelesen bemutató intézmény. A tágas előtérben a látogatót fogadó építészeti makett a jogfolytonosságot mutatja. A makett valaha a műemlékvédelem várbeli épületének emeleti aulájában állt.
Méltó és korszerű, a régi papírkópiák és fotónegatívok megkövetelte légkondicionált helye van itt a könyv- és folyóirattárnak, az irattárnak, a tervtárnak, a múzeumi gyűjteménynek és a fotótárnak. Működni tud a digitalizációs osztály, folyamatos a régi anyagok digitalizációja, ily módon az archív anyagok védelme. Ugyanakkor a munkatársak fontos napi feladata az építészeti, műtárgy- és régészeti fotóállomány bővítése, az épített örökség kutatásainak, jelen állapotának megörökítése. Együtt dolgoznak az intézmény tudományos kutatóival helyszíni, terepi munkákon.
És a történet nem ért véget. Ritoók Pál főmuzeológus, a Múzeumi Osztály vezetője arról beszél, a remények és a tervek szerint talán már ebben az évben elkészül a hányatott sorsú Építészeti Múzeum első saját otthona a Bajza utcában, a múlt századi operaénekesnő, Walter Rózsi és laptulajdonos férje, Radó Géza egykori villájában. A két háború közötti modernista építészet egyik kiemelkedő alkotását Fischer József és Pécsi Eszter tervezte, 1936-ban készült el, a házaspár sokáig nem élvezhette, bár a háború megkímélte, de az 1949-es államosításnak áldozatául esett, csoda, hogy lecsupaszítva ugyan, de megmaradt.
Pedig az épület a korszak fontos alkotása. Történetéhez tartozik, hogy az építtetők előkelő, lelkük, ízlésük szerint talán hivalkodó villára vágytak. Fischer József viszont ragaszkodott ahhoz, hogy csak modern házat tervez. Ebben az esetben valószínűleg tökéletes kompromisszum született. Ahogy a ház históriájának kutatói mondják, nem lehetett véletlen, hogy az építész először csak a lekerekített sarkú utcai homlokzat rajzát mutatta meg a megrendelőnek. Mert a kert felőli oldalon a teraszosan hátrahúzott második emelet, az első emeleti erkélyről a kertbe vezető íves lépcső egyértelműen a modernista építész szemléletét tükrözte. A belső terek eredeti tágassága, nagyvonalúsága, a térkapcsolatok kialakítása különleges.
Amikor a villából a BM Kórház óvodája lett, lebontották a kerti lépcsőt, válaszfalak kerültek a nagy terekbe, elpusztultak a beépített bútorok, tönkrementek a tolóablakok, a fa erkélyajtók, az acélvázas üvegfalak, s akkor került rámpa az előlépcső helyére. És még sorolhatnánk a veszteségeket. De a tervek szerint a villa újra szebb jövő elé néz, ha Kokas László terveivel a lehető legautentikusabb módon helyreállítják, és az Építészeti Múzeum belakhatja.
És a távolabbi jövő? Ismét a tervek és a remények: a BM Kórház többi elhagyott ingatlana, az egykori Herczel- és a Grünwald-szanatórium meg a későbbi épületek felújításuk után adhatnak helyet a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központnak, hogy ezzel végre valóban méltó otthonuk legyen az építészettörténeti és műemlékvédelmi tudás őrzőinek.
