◼Már pályája kezdetén különleges Requiemet énekelhetett, hiszen az egyik partnere Luciano Pavarotti, a koncert karmestere pedig Lorin Maazel volt…

Bár nem akkor énekeltem először a Requiemet, az volt az az előadás, amelyik a felkészülés, Lorin Maazel instrukciói, valamint a partnerek teljesítménye miatt egy életre megmutatta, hogyan kell Verdi művét énekelni. Hiszen hiába hívják halotti misének, a duettek, a szólók, a kórusrészek, a zenében ábrázolt dráma alapján nem más ez, mint az olasz komponista legszebb operája. Gyönyörű és nehéz dallamok, ezért érzem azt, hogy az egyik legszebb felkérés, amit mezzóként kaphat az ember. Számos előadásban vehettem részt, de máig nem felejtem el azt a koncertet, amelyet a 2005-ös londoni terrortámadást követően adtunk a Szent Pál-katedrálisban, Colin Davis vezényletével… A többi már nem ilyen fájdalmas emlék, hiszen kiváló produkciókban énekelhettem például Tokody Ilonával, Kováts Kolossal, Kelen Péterrel is, de olyan dirigenseket is említhetek még, mint Vladimir Jurowski vagy Rico Saccani. Verdi dallamai és a négy hang különleges világba viheti magával a közönséget. Boldog vagyok, hogy az idei, negyvenedik jubileumi szezonomban ismét énekelhetem, november 4-én, a Magyar Állami Operaházban.

◼Egyszer azt mondta, Verdi igen kedvelte a mezzoszopránokat.

Ez azokból a dallamokból derül ki, amelyeket nekünk komponált. Verdi nem vetette meg a szebbik nemet, különösen a mezzókért rajongott, ez kiolvasható az életrajzából is. Sosem másodlagos szereplőként, a szoprán árnyékaként tekintett ránk, s néha a zenében még plasztikusabban megrajzolt nőalakokat formált, mint amilyenek a címszereplői.

Egyéniségeket teremtett, s a papírra vetett kottafejekből kiderül, Verdi együttérzett ezekkel a drámai sorsú, boldogtalan, szerelmes asszonyokkal, gondoljunk csak Don Carlos Ebolijára vagy az Aida Amnerisére. S valóban, ha egy Verdi-operában jobb alakítást nyújt a mezzo, mint a szoprán, ha hitelesen, kellő átéléssel és hanggal formálja meg a szerepét, akkor övé lehet az előadás. Számos színpadon kelthettem életre Amnerist a Veronai Arénától a milánói Scaláig, s több helyen is leírták a kritikusok, hogy ezt az operát nem Aidának, hanem Amnerisnek kellene hívni… De említhetek egy másik izgalmas mezzoszerepet, A trubadúr Azucénáját, amelyet október elején énekelhettem a Müpában. Szintén nem könnyű, de hálás feladat ennek a cigányasszonynak a bőrébe bújni.

◼Említette a negyvenéves évfordulót. Egy hang – ez volt az első szerepe, még zeneakadémistaként az Ybl-palotában.

Soha nem izgultam annyira, mint az előtt az egyetlen mondat előtt, amelyet Wagner Parsifaljában énekelnem kellett, ugyanis Ferencsik János volt a dirigens… Szerencsére jól sikerült a bemutatkozás, olyannyira, hogy aztán 1983 januárjában már a dalszínházi szerződésemet is aláírhattam, majd a Jurij Ljubimov rendezte Prokofjev-darabban, az Eljegyzés a kolostorban című operában már Klárát énekelhettem. A mostani évforduló jó apropó a visszatekintéshez is, s örömmel mondhatom el, hogy sosem voltam „háromszerepes” énekes, nagyon sokszínű pályát járhattam be, a barokktól a modern darabokig temérdek nőalakot életre kelthettem a világ számos pontján, a londoni Covent Gardentől a New York-i MET-ig. Több nagy formátumú produkció részese lehettem, s ez is nyitottságra tanított. Nem is a szerep nagyságán múlik, hogy az ember szívesen vállal-e egy feladatot.
A Metropolitan Operában 2013-ban debütáltam a Dajka szerepében, Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony című operájában. Megszerettem a figurát, örültem, hogy Budapesten is műsorra tűzték, nagyszerű volt aztán a felkészülés Stefan Soltesszal is. Nagyon jól megértettük egymást, rengeteget tanultam tőle, jó lett volna még együtt folytatni a munkát… Ismét elveszítettünk egy kiváló dirigenst. Szerencsére az érkező Michael Bodert is jól ismerem, vele is dolgozhattam már korábban. A jubileumi szezonomban ebből az operából is lesz egy sorozatom, és egy különleges szerep is vár rám: Szörényi Levente–Bródy János rockoperájának, az István, a királynak operaváltozatában Saroltot éneklem.

◼Külföldi felkérések?

Tavaly volt a legutóbbi, A kékszakállú herceg vára Juditját énekeltem Berlinben és Londonban. Kisebb szerepekre rendszeresen kapok felkéréseket, most utasítottam vissza a bécsi Staatsoper és a milánói Scala meghívását. Úgy döntöttem, hogy már csak olyan feladatokat vállalok el, amelyekben igazán örömömet lelem, és amelyekkel a közönségnek is örömet szerzek. Miután annyi szerepet és olyan sok helyen énekelhettem, számtalan koncerten felléphettem, már nincs hiányérzetem. Szívesen színpadra lépek még néhányszor, de csak arra vállalkozom, ami valamiért számomra is élvezetes.

◼Új szerepköre is akad: tanít…

Annak idején – hiába volt mögöttem már komoly karrier – a fiam születését követően újra kellett tanulnom énekelni. Nem volt könnyű, de jó iskolát jelentett, s attól kezdve szívesen osztottam meg a tapasztalataimat a kollégáimmal. Sosem voltam a tudásra irigy. Segítettem mindenkinek, amiben tudtam, és magam is ellestem másoktól, amit csak lehetett. Bárhol is jártam a világban, igyekeztem szivacsként magamba szívni a tudást, technikáról, szerepformálásról. Megszívleltem mindent, a bécsi Staatsoper segédrendezőjének útmutatásától kezdve a MET zongorakísérője vagy Giuseppe Patanè tanácsáig.

Az első növendékemet még Polgár Lászlónak köszönhetem. Ő bízta rám Kovács Istvánt, aki aztán hozta a feleségét, Kun Ágnest is. S egyre csak nőtt a jelentkezők száma, ma már húszan járnak hozzám. Szigorú vagyok, de az lebeg a szemem előtt, hogy minél jobban fejlődjenek. S ha valamelyik növendék sikerrel szerepel, vagy dicsérő visszajelzést kapok valakitől, akár csak sms érkezik egy kollégától, hogy jót tettem neki, sokkal szebben szólt a hang, nagyobb örömet érzek, mint amikor nekem gratulált valaki egy előadáshoz.

A Covid-időszakban is a tanítás töltötte ki az űrt a napjaimban. Ráadásul ezek a fiatalok fogékonyak és hálásak, nagyszerű velük dolgozni. Technikában a saját magamon megtanultakat ötvöztem olasz tanárnőm, Mirella Parutto módszerével, s az évek során minden partnertől, karmestertől próbáltam összegyűjteni a legjobb metódusokat. Arra törekedtem, hogy fejlődjek, csiszoljam a tudásomat. S a növendékekkel nemcsak egy-egy kényes hangot, áriát, darabot veszünk át, hanem a kiejtést, a szerepformálást is. Nem tanárnak hívom magam, hanem segítőnek. Az egyik legszebb dolog, hogy a kapott talentumot felszínre hozzuk. Van, akinél komoly gátakat kell áttörni, de akad, akinél úgy kell kibontogatni a benne rejlő képességet, akár a lótusz szirmait. A közös gyakorlás során igyekszem mindenkinek megmutatni a saját hangját, s megtanítani, hogyan használja. Arra is felhívom a figyelmüket, hogy elengedhetetlen a külső fül. Mióta visszaköltöztünk Magyarországra, Misura Zsuzsához járok rendszeresen, kikérem a véleményét arról is, egy-egy szerepben felléphetek-e még. Ha pedig Rómában töltünk hosszabb időt, akkor természetesen elmegyek Mirellához, hogy hallgasson meg. Persze azt is elmondom a növendékeknek, hogy mindenkinek magának kell megtalálni a számára legjobb utat, s szolgálniuk kell a bennük megbúvó tehetséget. Sohasem gondoltam, hogy egyszer ilyen örömömet lelem majd abban, hogy másoknak adom át a négy évtized alatt szerzett tudást és tapasztalatot.

Nyitókép: Komlósi Ildikó az Operaház Aida előadásának Amneris szerepében. Fotó: OPERA/Pályi Zsófia