Mióta foglalkoztatja a zenélés?
Hétéves korom óta foglalkozom zenével, először klasszikus zongorán játszottam kilenc évig. Tizenhárom éves koromban hallottam először játszani basszusgitártanáromat, Szappanos Györgyöt, akkor váltottam. A basszusgitár fiatal hangszer, egyáltalán nem használják a klasszikus zenében, számomra egyfajta hidat képezett a klasszikus és a modern zene között. Balatonkeneséről jövök, ahol kevés alkalmam volt korombeli zenészekkel játszani. Az első igazán nagy szakmai fordulópont az életemben már Budapesten történt, amikor Nagy Ábellel és Fábry Adonisszal megalapítottuk a D.A.S. jazztriót. Ők a mai napig együtt játszanak, de már nélkülem. Illetve Nagy János kiváló zongoraművésszel volt néhány formációm, ami megalapozta a tudásomat a jazz terén.
Elsősorban tehát a jazz-zenésznek tartja magát?
Nem szeretnék stilisztikai határokat húzni magam köré, a zenei műfajok mára már átjárhatóvá váltak.
Alapvetően jazz-zenész vagyok, de minden olyan zenét szeretek, amit tudok úgy játszani, hogy közben mindvégig Kéri Samu maradok.
Ez pedig a legjobban a jazzben tud kibontakozni az improvizáció által. Ugyanakkor, ha meghallgatunk kortárs elektronikus zenei producereket Los Angelesből, tapasztalhatjuk, mekkora tabukat lehet ledönteni ezekben a műfajokban is. Zeneileg érdekes korban élek, s ennek nagyon örülök.
Kéri Samu
Jaco Pastorius volt az origo, azt gondolom, az ő munkássága minden magyarországi basszusgitárosnak sokat jelent. Előtte senki sem kezelte úgy a hangszert, mint ő. Amerikai tanulmányaim során ismerkedtem meg mélyrehatóbban James Jamersonnal, a Motown kiadó ikonikus basszusgitárosával, ő is nagy hatással van rám. De persze sok mindenkit említhetnék Marcus Millertől John Patituccin át a MonoNeonig.
Hisz a tehetségben?
Szerintem ahhoz, hogy géniusz legyen valaki, először mondanivaló kell, ez pedig egyfajta adottság. Erős belső igény kell arra, hogy az ember meg akarja fogalmazni azt, ami benne van. Úgy vélem, kétféle zenész létezik. Vannak, akik nagyon egyedi és erős belső mondanivalóval rendelkeznek, és vannak profi zenészek, akik kevésbé helyezik előtérbe az egyéniségüket.
Az improvizáció a jazz alapeleme. Mit gondol, ez tanítható?
Az itthoni zenei oktatási rendszer azon alapszik, hogy a tudás az információ mennyiségével egyenlő, vagyis minél több információja van egy zenei fogalomról valakinek, annál jobban „tudja” azt.
Ami hozzám közelebb áll, az az, hogy az információ nem a tudás mennyiségétől függ, hanem a megértés mélységétől. Tehát akkor lehet jól improvizálni, ha az ember a lehető legmélyebben ismeri a hangszere alapvető tulajdonságait. Az improvizációban az a legfontosabb, hogy a hangszer ne akadály, hanem társ legyen.
Ennek a kulcsa pedig a hangszer ismerete. Játék közben az agy nem koncentrálhat arra, hogy intellektuálisan bármit is átlásson. Minél több „szabad tárhely” van az ember fejében, annál több dologra tud kinyílni improvizáció közben. Azt gondolom, épp azért tanulunk, hogy azután játék közben semmire se kelljen gondolnunk.
Beszéljünk a Berklee-ről. Hogyan jött az ötlet, hogy oda kéne továbblépnie?
Még a Bartók Béla Konzervatóriumban a basszusgitártanárom, Medgyaszay István javasolta, hogy külföldön tanuljak tovább, a cél Amerika, a Berklee College of Music volt. Úgy gondoltam, megpróbálom, a legrosszabb, ami történhet, hogy nem jön össze. Már a felvételi is nagyon érdekes volt, teljesen más, mint amit Magyarországon tapasztaltam. Lexikális tudásom és instrumentális készségeim helyett inkább a személyiségemre volt kíváncsi a bizottság, játszhattam saját kompozíciót is. Végül felvettek, hála Istennek egy száz százalékhoz közelítő ösztöndíjjal, így lehetőségem nyílt Bostonba menni.
Mennyire volt könnyű bekerülni az ottani jazz szcénába? A Berklee bejárást biztosított mindenhová?
A huszadik században talán igen, mert akkor kevesebb szak volt, így előadóművészként könnyebben lehetett kapcsolatokat építeni. Ma már nagyon széles az egyetem palettája, az előadói szakokon kívül számos elméleti szak van, több százan vagyunk egy évfolyamon. Ráadásul Amerikában nagyon szigorúak az esti bárok fiatalkorúakra vonatkozó törvényei, húszéves koromban még be sem léphettem egy jazzklubba. Huszonegy évesen tudtam csak elkezdeni jazzklubbokba járni – a születésnapomon voltam először. Az a szemeszter nagyon inspiráló időszak volt, úgy éreztem, hogy bekerültem a vérkeringésbe. Ezután jött a Covid, akkor hazaköltöztem, és csak az utolsó félévre mentem vissza, hogy David Fiuczynski gitárprofesszortól tanulhassak.
Tehát elvégezte az akadémiát.
Igen, majd a Berklee európai campusán, Valenciában vettem részt a mesterképzésben, s ez eddigi életem legcsodálatosabb éve volt. Itt folytattam a tanulmányaimat Gary Willisszel, aki nemcsak jazztörténeti legenda, hanem végtelenül önzetlen tanár is. Ez a találkozás nagy szerencse volt, és alapvetően meghatározta azt, ahol most szakmailag tartok.
Jelenleg itthon van. Ez azt jelenti, hogy hazaköltözött?
Tulajdonképpen a járvány miatt alakult úgy, hogy Európában maradtam. Ha nincs a Covid, lehet, hogy minden teljesen másképp történik.
A Spanyolországban töltött időszak alatt rájöttem, mennyire szeretem Európát, és hogy nekem itt van a helyem. Most itthon a Godfater formációban nemzetközileg is elismert, nagyszerű művészekkel játszom együtt, Tátrai Tiborral, Gotthard Misivel, Szebényi Dániellel és Borlai Gergővel.
Kiskoromban néztem-hallgattam őket a nézőteréről, most pedig egy színpadon állunk, ami egészen hihetetlen. Alig tudtam felfogni, hogy huszonhárom évesen, az iskolapadból kilépve Borlai Gergővel zenélek. A hangszereknek mindig van kapcsolatuk, de a basszusgitár és a dob között különösen mély a kapcsolat, olyan, mint egy házasság. Ott nincs mese, muszáj együttműködni, és Borlai Gergővel ez igazán organikusan megy. Négy generáció játszik együtt ebben a zenekarban, ez különösen szép. Külföldön pedig Joshua Wheatley professzorral játszom egy zongoratrióban. Kint egyelőre ez a fix zenekarom, ősszel sok helyen játszom majd velük, de felváltva leszek itthon és Madridban. Madridban egyre több a zenész, a világ minden tájáról települnek oda, alig várom ezt az új kalandot.
Nyitókép: Koncert Budapesten a Barba Negrában Fotók: Kéri Samu archívumából
