Ön az ötletgazdája a muzsikus és képzőművész egyetemi hallgatók közös koncertjeinek. Pedig azt mondja, nem kedveli különösebben az összművészeti produkciókat, amelyek elvonják a zenéről a figyelmet…
Valóban nem vagyok a híve, hogy más ingerekkel lazítsuk a zenére figyelést, és így tegyünk kívánatossá egy-egy klasszikus művet. Azon viszont már hosszú ideje töröm a fejemet, hogy a komolyzenét miként lehet olyan kontextusba helyezni, ami miatt másképpen hallgatjuk. Ami miatt a sajátunknak érezzük. Erre példa a mostani együttműködés is. A Zeneakadémia műhelyei sorozatában született a kezdeményezés, van benne közös gondolkodás, vita, egyeztetés a zenész- és a képzős hallgatók között. A végeredmény pedig rendhagyó produkció.
Korábban a Magyar Képzőművészeti Egyetemről kerestek meg, hogyan tudnánk közösen dolgozni, én pedig mindig szívesen vállalkozom újszerű megoldásokra. Akkor született az ötlet, legyen minden koncertnek hívószava, mottója, amelyhez kapcsolódó zeneműveket keresünk, s ezeket meghallgatva a képzősök javasoljanak kész alkotásokat, vagy készítsenek új műveket, installációkat. A hangversenyen kivetítőn láthatja az alkotásokat a közönség, az előadást követően pedig kiállításon szerepelnek.
Decemberben volt az első ilyen koncertünk, s ebből az alkalomból találkoztak a fiatal művészek, beszélgettek, megvitatták az alkotásokat, ha kellett, konfrontálódtak, egyszóval tényleg fontos, jó párbeszéd alakult ki. Az első est telt házat vonzott, sok képzőművész is kíváncsi volt az előadásra, a nézőtéren érezhető volt a várakozás. Frissesség lengte be a pódiumot. Az április 15-i koncert mottója az Emlék, s ehhez a gondolathoz kapcsolódó művek hangzanak föl a Zeneakadémia Solti Termében. Nagy az érdeklődés a mostani program iránt is, a sorozat pedig folytatódik, félévente rendezünk közös hangversenyt, a mostanira következőt novemberre tervezzük.
Majd másfél évtizede a Zeneakadémia kamarazene-tanára, tanszékvezető egyetemi docens, emellett életre hívta az Echo Nyári Akadémiát is. Ezek szerint a szólistakarrier mellett mindig fontosnak tartotta az oktatást.
Hamar kiderült, van érzékem a tanításhoz, bár minden alkalom nagyon sok energiámat fölemészti, mert mindent beleadok. Fél nap tanítás után szinte ugyanannyi regenerálódásra van szükségem, ugyanis mindig próbálom beleélni magam a tanítványom helyzetébe, csak akkor érzem, milyen technikai hiányosságokkal, milyen gátló tényezőkkel kell szembenéznie. S hogy mindezt segítsek leküzdeni, az szinte egy mentálhigiénés szakember munkáját is igényli. Élvezetes kamarazenét oktatni, hiszen épp az a szép benne, hogy a közös muzsikálás során kiegyenlítődnek az előnyök és a hátrányok, minden zenész – inspirálódva a többiek által – igyekszik a legjobb teljesítményt nyújtani. A kamarazenélésnél nagyon fontos az összjáték, amelynek nyomán megszületik a közös produkció. A kamarazene-tanár egy kicsit karmester és rendező is. Igaz, hivatalosan kamarazenét tanítok, de sokan járnak hozzám zongoristák is, akik a tanácsaimat kérik.
Fotó: Felvégi Andrea/A művész archívumából
A nyári akadémia azért jött létre, mert szerettem volna olyan kurzust életre hívni, amelynek minden részlete úgy működik, ahogyan azt megálmodtam, minden a zenét szolgálja, és nincsenek ‘kényszertárgyak’… Fehérvárcsurgón a Károlyi-kastélyban minden részvevőnek egész nap a rendelkezésére áll egy szép, nagy terem, ahol elmélyülten gyakorolhat, ahol semmi sem zökkenti ki.
Az igazi műhelymunkának ugyanis feltétele, hogy az ember szabadon gazdálkodhasson az idővel, és ne érezze azt, hogy egy óra múlva be kell fejeznie, mert érkezik a következő zongorista. Fontosak a nagy terek, az akusztika is. Mindig együtt mozgunk a növendékekkel, nemcsak az órákon találkozunk, hanem együtt lakunk a Károlyi-kastélyban, az akadémia ideje alatt végig műhelyhangulat uralkodik.
S akár vacsora vagy ebéd közben is meg lehet beszélni egy-egy fontos zenei gondolatot. Évről évre várjuk az érdeklődőket, idén július 14. és 21. között, a kurzusok mellett koncerteket is rendezünk, számos meghívott vendégművésszel. Mára már igazi minifesztivállá nőtte ki magát a sorozat. A nehézséget csak az jelenti, hogy a koncepció megvalósításához minden alkalommal hét zongorát kell Fehérvárcsurgóra vitetnünk.
Tavaly négy lemeze látott napvilágot, köztük egy szólóalbum, egy trió és egy duó lemez, valamint a Winterreise, Franz Schubert dalciklusa. Idén is lesz ilyen lemezdömping?
Minden esztendőnek megvan a maga sajátossága, az elmúlt évre valahogy összegyűltek a felvételek. Ha idén nem is lesz négy, de azért tervezek egy szólóalbumot, valamint Szalai Andrással egy nagyon érdekes zongora–cimbalom felvételt Liszt Ferenc darabjaiból, Varga István kollégámmal pedig egy albumot, amelyen Johann Sebastian Bach gambára és csembalóra írt szonátái hangzanak föl.
Miként tudja beosztani úgy a napjait, hogy a szólistakarrier mellett a tanításra, a kamarazenélésre is jusson idő?
Akad olyan időszak, amikor a koncertek egymás hegyén-hátán vannak, aztán jön néhány levegősebb hét. Szerencsére nekem amolyan ‘húzd meg – ereszd meg’ karakterem van, ha kell, akkor beszorítok mindent a napjaimba, és ami kimaradt, könnyedén átsorolom.
A profi halogatás szerintem nagyon fontos stresszoldó. Nem tudok percre pontos időbeosztás szerint működni, amivel éppen foglalkozom, ahhoz van mindig a leginkább kedvem. Ha valamihez nincs kedvem, otthagyom. Nem szeretem a külső szorítást, sohasem dolgoztam megfelelési kényszerből, inkább igyekszem követni a saját intuíciómat. Aki közelről ismer, tudja, hogy elég nagy amplitúdón létezem.
Korábban egy interjúban említette, hogy a repertoárépítés terén sosincs megállás…
Vannak a vágyak, a lehetőségek és az eredmények… Vágyott darabból rengeteg van várólistán, kérdés persze az időbeosztás, hogy az egyéb teendők, valamint a család mellett mit tudok valóban megtanulni… Általában a saját magam szorításába, a vágyak és a lehetőségek éles ellentétébe kerülök.
Sokszor saját magamat metszegetem, mondogatom: „Hidd el, Balázs, ez most nem fog beleférni.” De sosem hiszek magamnak. És mégiscsak belefér… De e téren is az az ars poeticám – amit a növendékeimnek is tanítok –, a legfontosabb az önazonosság.
Ebből fakad minden, a többi csupán díszítmény. Nekünk úgy kell kiállnunk a pódiumra, olyan kapcsolatba kell kerülnünk az adott művel, úgy kell előadnunk, mintha abban a pillanatban mi komponálnánk. Ahhoz, hogy estéről estére sikerüljön átlényegülni, számos tanácsot adhat az ember a növendékeinek. Az, hogy legyen kisugárzása a pódiumon, képes legyen a katarzisteremtésre, bizonyos szintig tanulható. De hogy mennyi munkával, az természetesen a tehetség mértékétől is függ. Az igazi talentumokat hajtja a belső motor, ami segít a tanulásban, a fejlődésben. Folyamatos ugyanis a belső kényszer, hogy képes legyen a zenén keresztül tolmácsolni a szerzői üzeneteket. Ha nincs meg ez a késztetés, akkor jobb is, ha nem megy zenésznek. S tanárként ezzel is szembesíteni kell a növendéket…
Beszélgetek a jelentkezőkkel a nyári akadémián is a pályáról, a célokról, és van, aki már a harmadik kérdés után elsírja magát. De ez nem baj, mert azt jelzi, feltör benne valami olyan érzelem, amivel új irányt vehet, és meg is kell időnként vizsgálni, mi az, ami a művészt hajtja. Tanárnak lenni művészeti pályán kényes és érzékeny feladat. Könnyű lelkesíteni és hamis illúziók felé terelni a fiatal muzsikust. Az ő érdekeit viszont az szolgálja, ha visszajelzést kap a realitásról. A tanár felelőssége megtanítani a növendékét arra, hogy legyen őszinte önmagához. Ez nagy feladat!
Nyitókép: Fülei Balázs szerint legfontosabb az önazonosság
Fotó: Déber Gábor/A művész archívumából
