Bartók Béla Tánctriptichonjával kezdte a februárt, az Operaházban premierként színre került esteket vezényelte, amelyeken a nézők A fából faragott királyfinak, A csodálatos mandarinnak és a Táncszvitnek tapsolhattak.
Egy balettprodukció sosem karmesteri monológ, az, hogy az adott koreográfiában mi a zene helyes időzítése, mindig izgalmassá teszi a dirigens dolgát. A koreográfia önálló része az alkotásnak, akárcsak a zene, s ugyanolyan odafigyelést igényel. Úgy kell kísérni a táncosokat, ahogy az operaénekeseket, bár az éneklés könnyebben modellezhető számomra, mint a balett… Ha azonban próba közben figyel az ember, gyorsan rá lehet érezni a megfelelő tempóra.
Vajda Gergely számos táncelőadást vezényelhetett már, negyedszázada épp A csodálatos mandarinnal debütált az Ybl-palotában, amikor az A kékszakállú herceg vára párjaként került színre, s dirigálhatta A fából faragott királyfi előadásait is.
Bartók Béla művei mindig is fontos helyet kaptak a repertoárján, a Salzburgi Ünnepi Játékokon, a Bécsi Filharmonikusok élén is Bartók-darabokkal mutatkozhatott be. Beugrással dirigálta a Négy zenekari darabot, a Cantata profanát és A kékszakállú herceg várát felvonultató különleges estet.
S az a debütálás is fontos állomása volt tudatosan épített pályájának.
Először klarinétművészi, majd karmesteri diplomát szerzett, s azután következtek a zeneszerzői tanulmányok. S már több mint húsz esztendeje annak is, hogy bemutatkozott az Egyesült Államokban, 2002-ben lett a Milwaukee-i Szimfonikus Zenekar asszisztenskarmestere, aztán az Oregoni Szimfonikus Zenekar rezidens dirigenseként folytatta Portlandben, 2011 óta pedig a Huntsville Symphony zeneigazgatója és karmestere. A tengerentúlon számos együttessel dolgozott már, dirigálta szinte valamennyi kanadai zenekart, s több operaházban is vezényelhetett az eltelt évek során. A huntsville-i társulat mellett 2022-től a szombathelyi Savaria Szimfonikus Zenekarnak vezető karmestere, így a két együttes között osztja meg az idejét.
Vajda Gegely a sokszínűségben érzi jól magát
A tengerentúlon persze a klasszikus kompozíciók mellett rendszeresen megjelenik a könnyebb műfaj is,
A szombathelyi zenekar, amely ebben a szezonban az ötvenedik jubileumát ünnepli, szintén gondos repertoártervezést igényel.
Szombathelyen viszont azt is szem előtt kell tartanom, hogy elérhető közelségben van Bécs az operáival, a koncerttermeivel, mert Ausztriából is sokan jönnek el a mi hangversenyeinkre. Fontos, hogy kik, milyen szólisták lépnek pódiumra, s milyen izgalmas műsorok teszik egyedivé az együttes arculatát. Szombathelyen sem volt könnyű a Covid után visszaépíteni a közönséget, de jól haladunk, s például az év végi Jancsi és Juliska operaelőadásunk, amelyben egyik helyi iskola gyermekkórusa is énekelt, nagy sikerrel kerülhetett színre. Sok ötlet akad még, ami nem kerül külön pénzbe, de segít a publikumépítésben, és ha a környékbeli értelmiségi közönség hajlandó arra, hogy egy órát buszozzon egy koncertélményért, azt ki kell használni!
A szombathelyi együttesnél is törekszem arra, hogy bebizonyítsam, lehet kortárs zenét úgy prezentálni, hogy az ne fájjon senkinek. Ha a programot úgy építjük föl, hogy van mögötte gondolat, szól valamiről, s annak szerves része a modern mű, akkor sokkal könnyebb figyelemre hangolni a hallgatóságot.
A két zenekar mellett Vajda Gergely az UMZE kamaraegyüttes művészeti vezetője és a francia Ars Nova együttes rezidens művésze, valamint az Eötvös Péter Kortárs Alapítvány programigazgatója.
A naptáram olyan, akár egy mátrix vagy egy sakktábla, két évre előre pontosan meg tudom mondani, hogy Huntsville-ben aznap milyen feladataim lesznek. A másik pillér a Savaria Szimfonikusok, az üres napokra, hetekre pedig jöhet a többi feladat, az UMZE, az Ars Nova, más fölkérések, hiszen rendszeresen dolgozom a Rádiózenekarral, a Kolozsvári Filharmonikusokkal, s akadnak dalszínházi estek is, mint a Tánctriptichon. Egy-egy opera vagy balett persze több hetet fölemészt a naptárból. Sokfelől érkeznek a meghívások, tavaly például a Drezdai Staatskapellét is vezényelhettem. Mindennek már olyan ritmusa van, ami nem elsősorban rajtam múlik…
Arra a kérdésre, hogy ezek mellett mikor jut ideje a zeneszerzésre, azt feleli, hogy a „naptárrepedésekben” komponál. Novemberben például két ősbemutatója is volt egy este, a Budapesti Filharmónia Társaság százhetvenedik jubileumi koncertjén Bolondmese című darabját adta elő a zenekar Madaras Gergely dirigálásával, a hatvanéves Ars Nova is darabot rendelt tőle, ami saját vezényletével hangzott el. S most is születik egy új darab a Danubia Zenekar fölkérésére, amely a zene történetét járja körül, három huszonöt perces mű segítségével, amelyből az őskortól Bachig tartó időszakot zenésíti meg.
Nagy kihívás a zene teljes történetét megkomponálni, úgy, hogy épkézláb művek szülessenek… Szerencsére az operai próbák, előadások között lesznek olyan napok, amikor jut idő a zeneszerzésre.
Egyszer megkérdezték tőlem, örülnék-e, ha el tudnék vonulni egy kastélyba három hónapra, hogy csak alkossak. Nemmel feleltem, mert a komponáláshoz kellenek azok az impulzusok, amelyeket zenélés közben találok.
Ebben a sokszínűségben érzem jól magam, ez az egyéni utam. Persze, azért számos tudatos eleme is volt ennek az építkezésnek. Így indult az amerikai pályám, vagy a sok éves közös munka Eötvös Péterrel…
Ez a folytonos utazgatás nem való mindenkinek.
Kérdés, meddig bírom, de egyelőre még élvezem. S az is jó, hogy átlagosan évente akad egy-egy operavezénylés, szükségem van rá, szeretek énekesekkel dolgozni, magam is komponáltam már öt operát.
Zenében nőttem fel, korán megtapasztaltam, hogy ez a hivatás folytonos változás. Az évek során alakul a művekkel való viszony, s persze, ha az ember elmúlt ötvenéves, akkor már egyre több dolgot ért meg,
nemcsak Brahms és Schubert, hanem akár Brahms és Azahriah összefüggésében is. Változik a világ, ahogy az is, miként kerülnek az emberek interakcióba a művészettel. Zeneszerzőként pedig pontosan tudom, hogy az előadóművészt, azt, hogy milyen tudással, miként fogja előadni a művet, is bele kell számítani minden kompozícióba… Érdekes látni azt is, hogy a fiam milyen zenei úton indul el, ő Bázelben folytatja a zongoratanulmányait. Se rábeszélni, se lebeszélni nem akartam. Azt, hogy a szüleim – Kincses Veronika operaénekes és Vajda József fagottművész – magasra tették a lécet, soha nem tehernek, hanem kihívásnak éreztem, és bízom benne, hogy ez így lesz Vincével is.
Nyitókép: Vajda Gergely a karmesteri pulpitusnál
Fotók: A művész archívumából
