Hat éve arról beszélt, jó volna egy saját zenekar, és szívesen dirigálna operát…
Immár negyedik esztendeje az Alba Regia Szimfonikus Zenekar vezető karmestere, művészeti vezetője vagyok, második éve, hogy a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatójaként dolgozom. Kegyelmi állapot, hogy teljesült mindkét vágyam, két igazán lelkes és jó adottságú, de teljesen különböző társulattal dolgozhatom. Operának egyébként Székesfehérvárott sem vagyunk híján, azon dolgozunk, hogy a városban rendszeresen szerepeljen dalszínházi repertoár is. Az elmúlt két évben két Mozart- és egy Erkel-opera hangzott fel koncertszerűen az előadásunkban.
Visszatér a Magyar Állami Operaházba is, ráadásul egy különleges Verdi-művel.
A Requiem gyerekkorom óta álommű. Családi szokásként élt, hogy minden novemberben elmentünk meghallgatni, s óriási megtiszteltetés, hogy most karmesterként is kapcsolódhatom a hagyományhoz. Egyszer már dirigálhattam, de ez nem gyöngítette a vágyamat a vezénylésére. Verdinek minden műve emberi megközelítésből születik, sokféle érzelmet mutat, s ez igaz erre a kompozíciójára is, amelyben a halálfélelmen vagy a mennyország iránti vágyon kívül számomra még hangsúlyosabb az igazság iránti vágy.
Az apokaliptikus, ítéletnapi képben, az ezt lefestő hangokban benne rejlik a hit, hogy a búza elválik a pelyvától, az érték a talmitól… Ezt a dacosan idealista világnézetet érzem, amely mellett minden nehézség ellenére lehetséges kitartani.
S persze, a mű mondandója iránti alázat mellett a saját előadói lelkületünk is megjelenik minden produkcióban, erre szükség is van ahhoz, hogy mély és megrendítő pillanatok szülessenek… Ezúttal Verdi gyászmiséje szcenírozott formában, Tulassay Ádám rendezésében kerül színre, s a november másodikai premiert követően még három alkalommal hallgathatják meg az érdeklődők.
Mostanában jut ideje a hangszerére, az orgonára?
Sajnos nem annyi, mint szeretném, hiszen kétgyermekes családapaként is igyekszem helytállni. Kénytelen voltam búcsút venni a Dohány utcai zsinagóga közösségétől, ahol tíz évig voltam orgonista, s a gazdagréti Szent Angyalok templomában sem tudom jelenleg a minden heti szolgálatot vállalni.
Nagyon nehéz pillanatok voltak, amikor az új helyzetben a zenét hallgatva már nem én szólaltattam meg a sípokat. Hiányzik az orgona hangzása is…
Azért most is sokat zongorázom, Szegeden korrepetitorként is dolgozom a művészekkel a hathetes próbaidőszakok alatt. Fontosnak tartom a társulati létet, ilyenkor mély zenei egységet lehet kialakítani. Zeneigazgatóként pedig az is rám vár, hogy évadokon át tervezzem a művészeinkhez illő szerepeket, építve a pályájukat is. Nem könnyű, de szép feladat, miként tudunk egymásra vigyázva, a társulati tagok adottságaira, vágyaira építve a közönségnek izgalmas, újdonságokat is kínáló műsort kialakítani, közben persze ápolva a Tisza-parti város gazdag operai hagyományát is.
Társulatépítés, zenekarépítés – miközben néhány évvel ezelőtt még az MTVA karmesterversenyének legfiatalabb indulójaként szerezte meg a közönségdíjat.
Gyerekkori álmom volt a dirigálás, már hét-nyolcévesen Beethoven V. szimfóniájának Klemperer-féle előadása és a zenekari repertoár ragadott magával. Amióta először hangszeren játszottam, igyekeztem minden zenei területen tudást, tapasztalatot szerezni, hogy egyszer majd jó dirigenssé válhassak. Elvégeztem a Zeneakadémia orgona és karmester szakát, az első dirigensi estemet húszévesen adtam, a Batthyány téri Szent Anna-templomban, a barátaimat kértem fel közös muzsikálásra.
Fotó: Wágner Csapó József/A művész archívumából
Aztán a Szolnoki Szimfonikus Zenekar karmestere lettem, a Szigligeti Színházban kipróbálhattam magam musicalekben, operettekben is, közben szinte az összes hazai zenekarral dolgoztam. Fontos állomás volt a karmesterverseny is, jó tapasztalatot jelentett. Azokban az esztendőkben nyolcvan koncertem is volt egy szezonban. Fontos visszajelzés, ha egy zenekarhoz a közös munka után szívesen hívnak vissza. A széles spektrum vonzott a karmesterséghez, az, hogy annyi mindennel – tartalmi és technikai részekkel, valamint pszichológiával – lehet és kell is foglalkozni. Ezt teszem most Székesfehérvárott és Szegeden.
Olyan a zenekarépítő munka, amilyennek elképzelte, amikor még csak vágyott saját együttesre?
Különösen szerencsésnek érzem magam Székesfehérvárott, mert végtelenül nyitott, zeneileg rugalmas, tűzzel teli együttesre találtam, ez nem mindennapos. Most is köszönettel zártam a legutóbbi zenekari próbát, amelyen Brahms IV. szimfóniája hangzott el. A tömérdek munkának meglett az eredménye: egyre gondolunk, ha brahmsi pianóról, brahmsi hangsúlyról vagy vonókezelésről beszélünk, és tényleg lélektől átitatott, szerzői esztétikából fakadó hangképzéssel szólalt meg
a mű. Ezt az értéket közösen hoztuk létre.
Hol tart a karmesteri repertoárépítés terén?
Ez most a dolgok közepe. Az egyetem mellett, amikor vezényelni kezdtem, az ide nekem az oroszlánt is lendületével, a tökéletes előadást kutatva fogtam hozzá minden darabhoz. Az ember ilyenkor átitatódik valami hatalmas vággyal, s ha alapos a felkészülés meg sok, lényeglátó kérdésfelvetés is társul hozzá, jó előadások születhetnek. Több mint egy évtized múltán a repertoár egyre nagyobb része kerül elő újra és újra, s azonos szándékkal, de nagyobb rálátással fogalmazódnak meg az előadások.
Harminchárom éves vagyok, a karmesteri pálya szerencsés esetben nagyon hosszú, de már most úgy érzem, hogy minimum a második dirigensi korszakomat élem.
Fontos tapasztalatokra építhetek, képességek készséggé változtak, egyre konkrétabban tudom, milyen technikai megoldást kell kérni a muzsikusoktól, hogy az a hangzás szülessen meg, amit szeretnék. Ma már a próbákon gyorsan tudom kialakítani a kívánt hangszínt, mert egyre tisztábban látom, ismerem a saját eszköztáramat is. Több van előttem, mint mögöttem, de nagyon értékesek ezek a mostani évek, úgy érzem, komoly munkát tehetek le az asztalra. S izgalmas feladatokra készülünk, hiszen Szegeden Pillangókisasszony-premierünk lesz, Puccini operáját Juronics Tamás állítja színpadra.
Korábban vágyakról, álmokról beszélgettünk. Mi most a következő hatéves terv?
Székesfehérvárott határozatlan idejű szerződésem van, így azt hiszem, joggal bízom benne, hogy ott leszek ennyi idő elteltével is, s addig a zenekari létszám tovább tud növekedni, a hangzás tovább csiszolódhat, az együttes előmenetele töretlen lesz. Nagyon sokat tudna hozzátenni a hangzásépítéshez, ha lenne végre saját koncerttermünk is. Szegeden a napi munka mellett ugyanilyen fontos a távlati tervezés. Hogy most miként dolgozom zeneigazgatóként, több év elmúltával látszik majd igazán, az énekeseink és a közönségünk állapotából. Ha bővül a repertoár, számukra vonzó szerepeket kapnak a művészek, több lesz a néző, mint előtte, akkor megvalósultak a terveim. Annak örülnék még, ha a külföldi jelenlétem ismét kissé intenzívebbé válna.
Amikor először elmondta egy dirigensnek, Hamar Zsoltnak, hogy karmester szeretne lenni, akkor ő húsz percig sorolta ennek a hivatásnak a negatívumait, mert kíváncsi volt, hogy el tudja-e tántorítani ettől a pályától. Most már Ön is tudna hosszan mesélni arról, miért nehéz karmesternek lenni?
Sok mondandóm lenne, az biztos. Fontos különbség azonban, hogy a jó–rossz vagy a könnyű–nehéz skálán vizsgáljuk mindezt. Aki lelkiismeretesen végzi a dolgát, annak nagyon nehéz, mégis nagyon szép ez a hivatás. Komoly lelki, szellemi és fizikai igénybevétel, főleg, ha társulatban gondolkodik az ember, s érzi az egzisztenciális felelősséget a munkatársaiért. Ezt bírni kell vállal, gerinccel, lélekkel és aggyal. Gyönyörű pálya, s a nehézségek mellett annyi mindent ad, hogy nem cserélném semmi másra.
Nyitókép: Dobszay Péter karmester
Fotó: Wágner Csapó József/A művész archívumából
