Tom Jones jó koncerten? – olvasható a kérdés az interneten. „Tom Jones »valódi élő fellépéseket alátámasztó tanúsítvánnyal« rendelkezik, és a világ össze élő előadóművészének legjobb tíz százalékába tartozik” – így a válasz. Bocsánat, de mégis ki tesz fel ilyen banális kérdést, gondolom magamban, miután kifelé hömpölygünk a budapesti MVM Dome multifunkcionális sportcsarnok másfél éve átadott épületéből Sir Tom Jones Grammy-díjas walesi énekes koncertjéről július elsején.

Nyilván az, aki az elmúlt tíz-tizenöt évben nem hallotta az It’s Not Unusual vagy a She’s a Lady előadóját fellépni, felelem magamban. Szerencsés helyzetben vagyok: az egyik legkedvesebb (kortárs) énekesemet korábban már tíz alkalommal láthattam, változatos helyszíneken – háromszor Budapesten, kétszer Veszprémben, egyszer Győrben, de a burgenlandi Mörbischben, majd St. Margarethenben, a szlovák Pozsonyban és a katalán Barcelonában is. Hatvankilenc éves volt, amikor először voltam a koncertjén, most nyolcvanhárom múlt, alig egy hónappal a budapesti fellépés előtt. Amikor 2009-ben, a Papp László Budapest Sportarénában lépett színpadra, trubadúros játékossággal el is mondta, hogy hatvankilenc éves, amit nehéz elhinnie, mint ahogyan a Mama Told Me Not to Come vagy I’ll Never Fall in Love Again című, pályafutása egészen más korszakait fémjelző slágereket élvező, hitetlenkedő közönség sem tudta könnyen befogadni a valóságot cáfolni látszó információt. Talán győri fellépéséig kellett várnom, hogy a James Bond-széria negyedik darabja, a Tűzgolyó betétdalát, a Thunderball-t is hallhassam, Veszprémben pedig a régi nagy kedvencem, az eredetileg Jools Holland brit zongoristával rögzített St. James Infirmary Blues című blues-dzsessz sztenderd következett. Aztán, hogy csak két, albumra soha fel nem énekelt örömdalt említsek, ott volt még a Hey Pocky A-Way című funkhimnusz és a Crazy ’Bout an Automobile (Every Woman I Know) című R&B/soul/rock ’n’ roll izgalomfokozó is. Ezek mára kihullottak a repertoárból.


Az elmúlt tizennégy évben azonban nem sok változott: Jones négy új albumot rögzített, amelyek közül az első három (Praise and Blame; Spirit in the Room; Long, Lost Suitcase) egyfajta irányváltó trilógiaként értelmezhető. A Tommy Scott and the Senators elnevezésű walesi beatformáció frontembereként lokálisan, majd Gordon Mills brit zenei producer figyelme nyomán – immáron a menedzser által „rátestált” Tom Jones művésznéven – a teljes brit közönség által megismert Thomas Jones Woodward hetvenévesen döntött úgy, hogy leszámol a szőrös mellkasú, vastag arany- vagy fémkeresztes, csípőcsavaró és festett hajú popsztár kultuszával. „Ez valami beteg vicc?” – élcelődött David Sharpe, az Island Records lemezcég vezetője, amikor először hallgatott bele a Praise & Blame című gospel-soul-blues albumába. Nem volt az, már tudjuk. Olyannyira nem, hogy az albummal Sir Tom egyenesen a mennybe ment: a nála huszonkilenc évvel fiatalabb Ethan Johns brit zenei producer közreműködésével megvalósult stúdiómunka aranylemez lett, a kritikusok magasan a pályafutása egyik legértékesebb darabjaként hivatkoztak rá. Maga az előadó sem panaszkodhatott, mert visszatalálva az egykori, a „tánczenénél” kopásállóbb zenei gyökereihez, a blueshoz és a soulhoz, új generációk sokasága fedezte fel, miközben számtalan új zenei, közéleti médiaplatformon kapott megmutatkozási lehetőséget, köztük a The Voice című brit vezető tehetségkutató műsorban, amelynek három különböző szezonjában is általa mentorált versenyző (Leanne Mitchell, Ruti Olajugbagbe, Anthonia Edwards) nyerte a milliós nézettségű megmérettetést.

Mi újat tud kínálni a hajlott korú előadó, aki Ethan Johns éles szemének és fülének köszönhetően már átment valami olyan transzformáción, mint amit a fiatal Rick Rubin jelentett a korosodó Johnny Cash életében? Nem sokat, gondolhattuk a három, többnyire kőfalerősségű, lecsupaszítottságában már-már akusztikus jellegű stúdióalbum után, miközben sztárunk a világ körüli turnézásról sem mondott le. Aztán a koronavírus-járvány idején adott egy kerti koncertet, amelyet a BBC brit közszolgálati csatorna is közvetített – a hangja nem volt a legtökéletesebb, de aggodalomra semmi okot nem adott. Nem sokkal később azonban bombaként robbant a hír: felénekelte karrierje 41. stúdióalbumát, amelynek utolsó darabjait közvetlenül a pandémi miatti lezárások előtti napokban rögzítette, többek között (karrierje során először) a sokszor elsiratott-imádott szülőhazájában, Walesben.

Budapesti nagykoncertje, amely a szóban forgó Surrounded by Time című, megjelenése után a brit albumtoplisták első helyén nyitó albumát támogató Ages & Stages elnevezésű turnésorozata egyik állomásaként, a tavalyi (súlyos csípőbántalmak miatt elmaradt) fellépése pótlásaként valósult meg, az I’m Growing Old című balladával kezdődik. „Tényleg be akarod ezt vallani?” – Sir Tom elmondása szerint ezt kérdezte tőle társproducere, amikor a néhai Bobby Cole amerikai előadó, dalszerző egykori szerzeményét, mint lehetséges albumra szánt dalt, megmutatta neki. Talán harminckét-harminchárom éves lehetett, amikor a dzsesszzenész Cole megírta neki a negyvenöt év múltán aktuálissá lett vallomást, amit a ’70-es években valóban abszurd lett volna felénekelnie. Most, amikor a dalindító narráció második felében – látványosan merev léptekkel, előre gömbölyödő nagypapahassal – jobb oldalról megérkezik az MVM Dome színpadára, II. Erzsébet ősz fürtös lovagja ennél már nem is lehetne önazonosabb. Nem is tudja le könnyen a dalt. Szívből énekli: tényleg átérzi és komolyan átadja.

Mire számíthatott a hatezer főnyi közönség? Cseppet sem vagyok meggyőződve arról, hogy erre. Előzenekar most nem volt (külföldön általában nincs), nem mintha szükség lenne bemelegítésre. A mintegy kétórás fellépés egyből a Surrounded by Time zenei anyagának felmutatásával veszi kezdetét, az elénk tett huszonegy dal közül kilenc erről az új albumról származik. Kevés olyan előadó van, aki valóban megteheti, hogy a koncert háromnegyedét nem a régi nagy slágerekkel tölti meg – a nemzetközi ismertségű sztárokra kell gondolni; magyar előadó ilyenre akkor sem vállalkozhatna, ha akarna. Jones koncertjén gyakran éles váltást követve futnak be a régi dalok az újak mellé: Bob Dylan gazdag líraiságú szerzeménye, a Not Dark Yet az újra hangszerelése miatt éppen azt a plusztöltetet veszítette el, amelyért a dalszerző Time Out of Mind című albumán vagy az idén megjelent vonatkozó bootleg-szérián szeretni lehetett. De még fel sem ocsúdhatunk a koncert egyedüli kisebb mélypontjából, amikor felcsendül az It’s Not Unusual.

„Az egész ezzel kezdődött. 1964-ben rögzítettem ezt a dalt, és már 1965 elején kijött, március elsejére pedig toplistaelső lett” – vezeti fel a Les Reed és Gordon Mills által jegyzett popklasszikust, amelyet az akkor még ismeretlen előadó valóban 1964. november 11-én, a londoni Decca Stúdióban rögzített. A felvétel nemcsak ismertséget, kiemelkedő zenei toplistás eredményeket és a korban polgárpukkasztóan kihívó előadásmód miatt BBC-betiltást hozott magával, hanem az azóta töretlenül, évtizedenkénti megújulásokkal folytatott pályakép nyitóállomását jelentette. Sir Tom már legalább nyolc-tíz éve nem úgy énekli ezt a slágert, mint korábban, de ez nem is baj, mert lassabb, dzsesszes változatban még egyáltalán nem ciki. Egyből ezután következik a What’s New Pussycat?, amely a Mi újság, cicamica? című, a fiatal Woody Allen által – önéletrajzi kötete tanúsága szerint gyötrelmesen és azóta már százszor elátkozottan – írt népszerű komédia betétdala, amelyet az idén, kilencvennégy évesen elhunyt Oscar- és Grammy-díjas amerikai fenomén, Burt Bacharach követett el. Lehet, a hallgatóság zöme egyetértene velem: enélkül a „muszáj-dal” nélkül is meglettünk volna.

Szerencsére a régi slágerek innentől szervesen épülnek be a gondosan megszerkesztett tematikai ívbe, tehát egyáltalán nem keltik valamiféle „kötelező kör” letudásának érzetét. A Sexbomb komolyan vehető, hosszú, érzéki bluesként robban (a koncert első felében!), a Green Grass of Home nem véletlenül Bob Dylan csodaszép balladája, a One More Cup of Coffee (Valley Below) előadását követi, a flamenco beütéssel újragondolt Delilah pedig őrületében csatlakozik a Lazarus Man című, az új album egyik leghosszabb és legsikerültebb vállalásához. Természetes, hogy az idős énekes „letranszponáltatja” az egyik-másik régi slágerét, így az egy-két hanggal lejjebb vitt dalokat kényelmes hangterjedelemben tudja előadni. Hiába Tom Jones az egyik leggazdagabb bariton-tenor a könnyűzenei életben, nyolcvanhárom évesen nem tudja elénekelni azzal a hanggal és elánnal a ’60-as évek villámgyors, pörgős, teli torkos dalait, amivel ismertté tette őket.
Jones a biológiai sajátosságok természete miatt megváltozott képességeire úgy dolgoztatta át az egykori nagy sikereket, hogy azok a lehető legkézenfekvőbb módon szolgálják az előadó és a közönség érdekeit. A koncert második fele úgyis az öniróniáról, a szarkazmusról, a zenei kikacsintásokról és a pszichedelikus fényjátékkal megtámogatott határfeszegetésről szól. Mintha a ráadás előtti nagy slágerekkel (ezek a You Can Leave Your Hat On, az If I Only Knew és a Kiss) a hangulatfokozás, a hangi teljesítmény, a szórakoztatás tekintetében elmenne a falig, a nagyjából kétperces visszatapsot követően viszont egy élettől búcsúzó „szomorka” (One Hell of a Life), egy tradicionális boogie-woogie, country, gospel szerzemény (Strange Things), majd a nagy rock ’n’ roll idolok egyike, Chuck Berry előtti főhajtás (Johnny B. Goode) zárja a bulit.

Van, aki a végsőkig kuvikolja-bömböli-suttogja a She’s a Lady címét, pedig a walesi szénbányász család világkarriert befutó gyermeke 2010 óta már egyáltalán nem énekli Paul Anka dalszerzői bravúrját. Ha az idősebb rajongók közül néhányan talán nem értik teljesen a nyolcvanpluszos énekes jelenlegi állomását, még nem dől össze a világ. Tom Jones ugyanis azt hozta, amire jegyet váltottunk: kétórányi önfeledt pop, art/experimental rock, blues, soul, gospel és rock ’n’ roll utazást a világ egyik (máig) leggazdagabb hangjával.