„It’s all about a street in New Orleans / And it’s a treat to go there / You got to go there”, azaz „Ez az egész egy New Orleans-i utcáról szól / És valódi élvezet odamenni / Nem hagyhatod ki” – énekli a néhai Louis Prima, Grammy-díjas olasz származású amerikai swingkirály a Bourbon Street Blues című dalában. Érdemes hinni neki: New Orleansban született és halt meg, és bár a köztes időben élt Kaliforniában és New Yorkban is, teljes lénye – legfőképpen a dzsessz-swing-jump blues címszavakkal bekeríthető zenéje – hamisítatlan New Orleans-i maradt. A híres-nevezetes utca, a Bourbon persze mocskos, és nem kihívás hajléktalanba vagy drogosba botlani részben újraaszfaltozott járdáin, de azért elég jó kis hely – bár maga a francia negyed sokkal több szépséget kínál.
Mindenesetre, az óvilági mérnök-térképész, Adrien de Pauger a francia Bourbon-királyokról elnevezett utcája elején, abban a bizonyos Music Legend Parkban, ahol a Cafe Beignet városszerte megtalálható kávézó-fánkozó lánc egyik egysége működik, nem lehet kihagyni az ücsörgést és kávézást. Egyik sincsen magában, mert az olyan nagyágyúk, mint a zongoravirtuóz Fats Domino, a trombitás Al „Jumbo” Hirt vagy a dzsesszklarinétos Pete Fountain szobra alatt nem lehet önmagukban fenekelni, hiszen folyamatosan szól az élőzene a benti kasszát és a zöld fémasztalokat elválasztó részen. Három fickó ül a pavilonnal zárt pódiumon, középen „Jatt” feliratú vödörke: az egyik a zongoránál, a másik a doboknál, az énekes pedig harsonát fújva. When the Saints Go Marching In, ezzel az egykori spirituáléból lett dzsessz-dixieland sztenderddel zárul a fellépés, majd a középkorú férfi feltápászkodva ültéből, még mindig fújva a pozant és húzva azt a bizonyos vonócsövet, körbeviszi a dobozkát az asztalok között. Öt-tízdollárosok szállnak-csúsznak bele; taps, mosoly, szelfi és reels-klipek a nyomában. Mindenki elégedett: a café au lait, a franciák egykori közkedvelt tejeskávéja tényleg finom, az élőzene gyógyír minden bajra, és a nap is kellemesen sütött abban a félórában, míg a Vieux Carré bejáratában pihentünk.
Átvonulunk a Bourbon utca első bárjába, ahonnan zene áramlik kifelé. Kint tűz a nap, belépünk a sötét, tánctérféleséggel ellátott belsőbe, még hátrapillantunk, hogy lássuk, szemben velünk a Royal Suite feliraton megcsillan a napfény, és már csak azt halljuk, hogy egy valóban magas pódiumon (ha azt írom, hogy magas, tényleg úgy kell elképzelni, hogy nekünk lentről csakugyan fel kell nézni) azt énekli az itteni fellépő, hogy a kedd délután soha nem ér véget, pedig hétvége van. Már csak a Beatles Lady Madonnája miatt is megérte bedugnunk a fejünket, de a többi cover sem kelt feldolgozásérzést. Az utcán minden két dologról szól: a dzsesszről és a vuduról (és ami nem erről a kettőről, az a szexről). A Jazz Funeral cégéren keresztbe tett csontok, halálfejjel, alatta a Mardi Gras, a húshagyókeddi nagy parádé jelenete, hangszerekkel, esernyőkkel – csak éppen virgonc csontvázak a felvonuló szereplők. „Ahol az emberek majd’ belehalnak, hogy beléphessenek” – olvasható a mottó a neonbetűk alatt, a bejárat felett. Miután élve kijutunk, megyünk tovább, soul és funky szól egy másik bárból, két gitáros, egy dobos kíséri a hosszúnadrágos-kapucnis-vödörsapkás előadót, aki szerelmi bánatról énekel a söröző közönségnek, mielőtt átcsapna ’80-as évekbeli hip-hopba.
Itt minden a monarchistának van kitalálva, gondolom mosolyogva a Bourbon és Royal utcák kereszteződésében, ahol egy rekedtes hangú cowboy – nyitott bőrmellénye alatt nem visel semmit, csak a saját, természetes haspárnáját – Louis Armstrong What a Wonderful World című örökzöldjét adja elő, heves kézmozdulatokkal, háta mögött szaxofonossal, akinek loboncos haját szépen felkapja és lobogtatja a könnyű szél. Miközben egyre közelítünk a Mississippi deltájához és az ott pihenő The City of New Orleans elnevezésű, gőzgéppel felszerelt városnéző étteremhajóhoz, beugrunk még egy kicsit a Café Beignet újabb fészkébe (az 1990-ben alapított Beignet-lánc kicsit olyan, mint a város másik védjegye, a Café Du Monde, amely 1862 óta fogadja a kávézók vagy fánkozni vágyók hadát), de csak a zene miatt: egy öreg fickó pengeti az elektromos gitárját, és valami olyasmit mond közben, hogy a világ nem is rossz, csak mi tehetjük azzá – Armstrong slágere helyett akár a Mr. Sandmant, a The First Time Ever I Saw Your Face-t vagy a Bridge Over Troubled Water-t is játszhatná, de ez már mellékes, kilépünk a napfényre.
És miközben a távolban még hallani az iskolabuszok leparkolását és a Toulouse utcai sínpárok csikorgását, a Vizek Anyján pedig kisiklik a lapátkerekes Creole Queen, váltok néhány szót azzal a trombitás-bendzsós párossal, amelynek idősebb tagja – szűkszavú, de plasztikus elmondása szerint – az 1989-es rendszerváltás előtt Magyarországon is megfordult, Prágába meg azonnal visszamenne, ha tehetné, mert a Károly híd és a háborúktól megkímélt történelmi vendéglők és kávézók teljesen lenyűgözték. „Most is ugyanolyan remek, mint ötven éve, bár azért sok minden változott” – mondja a fellépőtársa a New Orleans-i dzsesszfesztiválról, miután elárulom neki, hogy (zene)élvezeti okokból tértem vissza ide, a déli államba, de nem hagyom részletekbe bocsátkozni (nem is tűnik olyannak, aki erre vetemedne), mert ideje, hogy elinduljak a Fair Grounds városi lóversenypályára.
Taj Mahal amerikai blueszenész és Rickie Lee Jones amerikai rockénekesnő koncertje. Fotó: Jacqueline Marque
Persze, mit számít néhány csepp vagy hektoliter víz, amikor olyan tradicionális New Orleans-i zenét játszó dzsesszegyüttes muzsikál, mint Tuba Skinny (öregek és fiatalok vonulnak fel a színpad előtt, táncolva, esernyőt lengetve és legyezőt lóbálva), majd az 1920-as, ’30-as évek után Catherine Russell Grammy-díjas dzsesszénekesnő – azzal a csodálatos, egyből libabőröztető hangjával – öltözteti selyembe, erőbe, fájdalomba és reménybe a század közepét. Az igazi fesztiválélményt azonban mégiscsak a louisianai bluesgitáros, Sonny Landreth szolgáltatja; hiába maradunk le az első négy-öt számról, csak azt gondolom: itt egy újabb alulértékelt bluesgitáros, pedig abban a panteonban kellene lennie, ahol a színpad feletti táblaképre festett Blind Willie McTell vagy a fekete-fehér fotón bemutatott B. B. King kapott helyet.
New Orleans gospelkirálynője, így hívják a város egyik abszolút zenei sztárját, Irma Thomast, aki tavaly a Dr. John tiszteletére rendezett emlékkoncerten már teljesen levett a lábamról, most pedig csak ámulok-bámulok, mikor még csak ül a színpadon, várva, hogy a konferanszié úgy ítélje, hogy elég lelkes a néhány ezerből álló közönség, és bejelentse az érkezését. Ő a kísérőjébe karolva valóban előre jön, majd rá sem kell hangolódni a műfajra, valami egészen hihetetlent csal elő a torkából. Nem ő az egyedüli nyolcvanas, aki szédületesen jó koncertet ad ezen a napon: Taj Mahal Grammy-díjas blueszenész revelációértékű szabadtéri fellépése közben egyszer csak kisüt a nap a kétszáz éves városi lóversenypálya felett. Legfeljebb másfél óráig tart, de eszembe sem jut, hogy telik az idő, mert a harlemi legenda a buli elejétől végéig egy teljes örömünnepet varázsol a közönség elé. Tradicionális és soul blues, pop, reggae, bivalyerős énekhang, torokból jövő morgás. Hidegrázó élmény, még akkor is, ha a műsor meglepetésvendéggel, a közönség első soraiból érkező Rickie Lee Jones szintén Grammy-díjas amerikai rockénekesnővel zárul, aki a Señor Blues című album első dalát, az ismert Queen Bee-t még azzal sem tudja elrontani, hogy egy idő után már csak a refrént énekli. (A Stagger Lee, a Cakewalk Into Town, a See See Rider Blues, a Lovin’ in My Baby’s Eyes zsigeri élmény szemtől szemben az előadóval, talán még a stúdiómunkáknál is pontosabbak-jobbak.)
A Steve Miller Band koncertje (középen az együttes névadója-vezetője). Fotó: Douglas Mason
A következő napon kellemes, kitartó napsütés fogad a zenei seregszemlén. Már-már kezdek aggódni, hogy a körülmények túl jók ahhoz, hogy Kenny Loggins, akit különösebben nem is szeretek, majd rutinból nyomja le a koncertjét, de amikor néhány perc késéssel megjelenik a sokezres rajongótábora előtt, azt kell látnom, hogy ez nem olyan búcsúturné-állomás, mint sok idős előadónál. Ráadásul a fellépés nem az ismert betétdalokra épül (az 1986-os popkulturális klasszikus, a fiatal Tom Cruise-t egyből sztárstátuszba repítő Top Gun Oscar-díjas zenéje, a Danger Zone, valamint a táncos-musical, a Kevin Bacon ismertségét megalapozó Gumiláb poprockja, a Footloose csak a végén hangzik el).
A Los Lobos mexikói-amerikai rockbanda fellép a New Orleans Jazz & Heritage Fesztiválon. Fotó: Josh Brasted
New Orleans-ban soha nincs csend, jut eszembe, amikor kilépve a fesztiválról, két autentikus helyi zenekar alig néhány száz ember előtt bemutatott, üdítően friss koncertjén gondolkozva (a Sunpie & the Louisiana Sunspots tipikus louisianai muzsikát és életérzést szállít, a Lost Bayou Ramblers pedig cajun -ínyencségekről gondoskodik), beragadok az embertömegbe, a versenypálya bejárata és a kapukkal szemben lévő bár közötti területen. Hullámzik a távozó tömeg, könnyű megállapítani, hogy ki melyik koncerttől dobott hátast. Ráadásként fiatalokból álló rezesbanda zenél az utcasarkon, a bokros-sűrű fák alatt.
