Az Ünnepi Játékok varázsa, ahogy művészei félredobják a bevett gyakorlatot, tudást és szabályokat. Bayreuth a meglepetések operaháza minden értelemben, s ennek jegyében született ez a különleges Trisztán és Izolda előadás is, melyben talán az a legmeghökkentőbb, hogy szinte semmi meghökkentő nincs benne, legalábbis a bayreuthi koordináta-rendszer tekintetében. A tényt, hogy Roland Schwab a rendezői színház művészeként él a köztudatban – példának okáért a saarbrückeni Don Carlos-előadást egy autópálya-alagútban helyezte el, salzburgi Lohengrinjéhez negyven méter hosszú repülőgéproncsot építtetett a Felsenreitschulébe –, szinte semmiben nem igazolta ez a mostani Wagner-rendezése. A Grüne Hügelen, a Zöld Dombon a tőle szokatlannak tűnő szerénységre és minimalizmusra épített. Semmi sincs dekonstruálva, perspektívába helyezve, iróniával vagy egyéb módon távol tartva. Roland Schwab a színpadra állításban teljes mértékben a szövegre és a zenére támaszkodik, az egyenes narrációra összpontosít. Ha kell, az énekesek közötti pillantásokat töredékhangokra állítja, máskor negyedóráig hevernek a színpadon a szereplők, végtelen koncentrációt és nyugalmat árasztva. Azt sugallva, a zene mindent elmond.

A kevés szereplő miatt Covid-biztos produkciónak – mert manapság már erre is gondolni kell – szánt darabbal kapcsolatban Roland Schwab rendezőre több szempontból is nehéz feladat várt. Egyrészt az ő rendezése váltotta a fesztiváligazgató Katharina Wagner 2015-ben színre vitt és 2019-ig műsoron tartott kiváló Trisztán-produkcióját. Másrészt az idő szűkössége is Schwab ellenében dolgozott, a Trisztán és Izolda eredetileg ugyanis nem szerepelt a 2022-es bayreuthi szezon tervei között. A fesztivál fő eseményének az új Ring-ciklus számított, mely a 2020-as évadot nyitotta volna meg, s a járvány miatt azóta váratott magára. Szinte az utolsó pillanatban, tavaly decemberben kérték fel a rendezőt. A lépést a pőre pragmatizmus indokolta a folyamatos változások és lemondások egyre kiszámíthatatlanabbá váló előadóművészi környezetében. Az előrelátást az élet végül igazolta: mindössze tíz nappal a fesztivál nyitóestje előtt váratlan fordulat írta át az előadás résztvevőinek listáját: a produkció karmestere, Cornelius Meister a megnyitó előtt kénytelen volt A Nibelung gyűrűje négy előadásának dirigensi pulpitusára állni a koronavírussal küzdő Pietari Inkinen helyébe, így a szerelmi háromszöget elmesélő operát végül ebben az évadban Markus Poschner vezényelte. A fesztivál szervezőinek koncepciója szerint egy új Trisztán-előadás könnyen helyettesítheti az évad minden, túl sok szereplő- és kórusigényes produkcióját – ami korántsem áll távol az eredeti wagneri elképzeléstől. Abban, hogy a zeneszerző 1864-ben megírta a Trisztán és Izoldát, nagy szerepe volt a Ring előadhatóságával kapcsolatos aggodalmának, amely egyúttal egy könnyebben színpadra állítható, egyestés opera megírására ösztönözte.

Roland Schwab a szerződés aláírása után négy héttel az előadás teljes koncepcióját ismertette a fesztivál vezetőségével, és a jolly jokernek szánt darab végül az elmúlt évek egyik legérdekesebb produkciójává vált. S ez részben a szereplőgárdának is köszönhető. Stephen Gould könnyedén, elegánsan bontotta ki Trisztán szerepét az elsőtől az utolsó hangig. Catherine Foster is tündökölt Izoldaként – még ha a közönség soraiban hallható kritikus hangok szerint a német kiejtésén még csiszolnia kellene. Az első felvonás végén a Brangäne szerepében tapsvihart arató orosz Ekaterina Gubanova sikeréhez felvonásról felvonásra zárkózott fel Kurwenal alakjában Markus Eiche és a németek kedvence, Georg Zeppenfeld, aki Marke király szerepét énekelte.

Míg a legtöbb bayreuthi rendező rendszerint azon fáradozik, hogy a XX. századi események türkében értelmezze Wagner hagyatékát – ezek közé tartozik az idei évadtól már sajnos nem játszott Barrie Kosky-féle A nürnbergi mesterdalnokok vagy a Frank Castorf rendezte Ring-tetralógia –, addig Schwab lemond mindenfajta történelemértelmezésről, a szerelmeseket összehozó geopolitikai machinációk szintén jelentéktelenek. Feladja a pszichologizálást a szerelmi történet szépsége és örök természete érdekében – amit szó szerint ad vissza a színpad egyik sarkában világító piros felirattal: hindi nyelven az örökkévalóság szó olvasható. Itt érdemes megjegyezni, hogy Richard Wagner az egyik első, buddhizmus által inspirált európai zeneszerző. Először 1856-ban olvasott buddhizmusról szóló könyvet, s hatására az alkotóereje teljében lévő harminchárom éves zeneszerző rögtön két, egymással szorosan összefüggő operaötlettel kezdett foglalkozni: az egyik egy szanszkrit nyelvből fordított legenda nyomán a soha be nem fejezett Die Sieger (A győztesek) librettóvázlata volt, a másik a Trisztán és Izolda.

Catherine Foster Izolda és Stephen Gould Trisztán szerepében  Fotó: Enrico Nawrath/Bayreuther Festspiele

 

Csak az erős emberek ismerik a szeretetet, csak a szeretet ragadja meg a szépséget, csak a szépség teremt művészetet – írta Richard Wagner Művészet és forradalom című értekezésében, három évvel azelőtt, hogy találkozott Mathilde Wesendonckkal, mecénásának feleségével, a költőnővel, aki talán múzsája is volt, s ihletője Izolda figurájának.

Mindez megtalálható Roland Schwab produkciójában: a szenvedélyes szerelem, a szépség és a magas szintű művészet. Schwab Trisztán és Izolda értelmezését nagyban segítette Piero Vinciguerra díszlete, mely futurisztikus luxus óceánjáró stílusában épült – a fedélzet alsó szintjén egy ovális medence, párhuzamosan felette a nyitott égbolt, hangsúlyt helyezve ezzel Wagner Nap és Éj metaforájára. Izolda soha nem hagyja el az alsó szintet; Trisztánt is csak egyszer látjuk a felső régióban, az opera nyitánya alatt. Az egymáshoz igazán közel szinte soha nem kerülő szerelmespár hol örvénybe süllyed, hol pedig a vágy csillagos egén lebegnek. Ezek a pillanatok adják Schwab produkciójának érzelmi töltettel járó vizuális hatását. A többi szereplő többnyire a pálya szélén áll, és próbálja megérteni, mi történik. Az Éjszaka birodalma azt a belső valóságot reprezentálja, amelyben a szerelmesek együtt lehetnek, vágyaikat nyíltan kifejezhetik, és ezáltal elérik a beteljesülést. De az Éjszaka birodalma a Halál birodalmává is válik, az egyetlen világ, ahol Trisztán és Izolda valóban örökké eggyé lehet, ahol – Schwab elgondolása szerint – már nem személyük a lényeg, hanem maga a szerelem. Az opera-előadás kezdetén, szerelmük kibontakozásakor egy gyermekpár ül mozdulatlanul a felső szinten, ők később fiatal felnőttként, majd az elő-adás végén szerelmes, boldog idős párként térnek vissza, míg Izolda csendesen belehal a szerelembe.

Valóban ennyire borús lenne a poszt-Covid világ, hogy még a Wagner-operának is reményteli véget kell konstruálni? Mindenesetre e jelenet nélkül az utolsó percekben nem billent volna művészetből szelíd giccsbe a lebilincselően szép előadás.

Borítókép: Jelenet a Trisztán és Izolda bayreuthi előadásából  Fotó: Enrico Nawrath/Bayreuther Festspiele