Fábri Zoltán 1970. január 1-jén így emlékezett a történtekre: „A Tót család históriája forgatókönyv formájában először nem nyerte el a tetszést. Idegenkedtek tőle, gondolom, a groteszk hangvétel hatott szokatlanul a másféle hanghordozáshoz szokott füleknek.” A filmnovellát Örkény István (Fábri Zoltán elegánsan keserű szavai szerint az „időközben megrekedt forgatókönyvből”) kisregénnyé bővítette, írta át. Irodalmi folyóiratban, a Kortársban megjelent epikus művet elolvasta a színházi rendező Kazimir Károly, és rábeszélte Örkény Istvánt: a Tót család történetéből szülessen drámai mű.
Az elkészült színdarab örökölte a kisregény címét: Tóték, a tragikomédiát a Thália Színházban mutatták be 1967. február 24-én. A sikeres előadásnak meglepően gyorsan híre ment, és számos nyugat-európai nagyváros színháza tűzte műsorra Örkény István regényének színpadi változatát.
Változtak az idők, változott a gerinctelen elvtársak véleménye: szemrebbenés nélkül felejtették el, hogy néhány éve még „irreális hülyeségnek” minősítették Örkény István filmnovelláját, Fábri Zoltán forgatókönyvét.
Az író ugyancsak keserűen elegáns visszapillantása: „Az Isten hozta, őrnagy úr!, amely most filmen, Fábri Zoltán rendezésében a közönség elé kerül, »előző életében« már volt regény is, színdarab is. A Tóték legelső életükben »filmre íródtak«, csak nem lett belőle film.”
Tehetséges művészember megérzi, ha új irányból új szelek fújnak: Fábri Zoltán 1968-ban az illetékes hatóságoknak benyújtotta az átdolgozott forgatókönyvet, engedélyezték, és 1969 nyarán már forgott a film. Júniusban nyilatkozott a rendező: „A forgatókönyvet a regény alapján alakítottam ki, mert az áll közelebb az eredeti elképzelésemhez.” Fábri Zoltán pontosan fogalmazott: a regény alapján alakítottam ki…
Regény, dráma, film: mást jelent, másképpen szól egy mondat, ha könyvben olvasom, ha színházban hallom, ha moziban látom.
A regény első fejezetének első mondata: „Mátraszentanna kicsi hegyi község.” Aki járt valaha Mátraszentannán, tudja, milyen az a kicsi hegyi község; aki nem, az elképzel egy számára vonzó, lombos erdők ölelte, madárcsicsergéstől zajos Mátra-vidéki falucskát.
A tragikomédia első mondatai: „Tóték háza előtt. A háttérben néhány fenyő, egy völgy, hegyek.” A színházban, a színpadon díszletház, díszletfenyő, díszletvölgy, díszlethegyek – ahogy a díszlettervező elképzelte festett vászonból, méretre fűrészelt lécekből, színes anyagokból; színház: látványvilág és nem valóság.
Az első kép a filmen, miközben halljuk a mesélő hangját: „Valahol Észak-Magyarországon, fenyvesek közt, a hegyek ölében van egy kis falu, mindentől messze van, levegője tiszta és ózondús…” Gyönyörű, békebeli Kárpát-medencei táj, barátságos, rendezett falu, egyre magasabbról, magasabbról látjuk, és a kép jobb oldalán begördül egy pöfékelő vicinális. Ülünk a moziban, elképzelnünk semmit nem kell, látjuk, tudjuk, hol vagyunk.
A regényben huszonnégy órán keresztül vért izzad a tűzoltóparancsnok, míg rájön arra az egyszerű tényre, hogy ha az eddigi margóvágó kicsi, akkor kell csinálni egy nagyobbat. Tót szívszorító félelmében, hogy megbántja az őrnagyot, nem képes gondolkodni. Hosszú gyötrődés után tudja kinyögni, hogy az eddigi margóvágó helyett egy nagyobbat kell csinálnia: megalázott emberként engedelmeskedik az őrnagy akaratának.
A drámában a jelenet szövege szinte azonos a regény szövegével, de a drámában Tót nem akar gondolkodni. Már az első pillanatban nagyon jól tudja, mit kellene mondania, mégis szembeszegül az őrnagy akaratával. Nyíltan nem mer ellenkezni, hát teszi magát, mintha nem értené a feladatot. Végül nem képes ellenállni, az őrnagy semmivé zúzza akaraterejét, és Tót kénytelen kimondani, amit mindaddig nem akart. A kisregényben kiszolgáltatottsága bénítja meg a tűzoltóparancsnokot, a drámában szembenállása.
A regényben Tót felőrlődésének megdöbbentő folyamatát kísérjük együttérző figyelemmel, a drámában bukásának vagyunk döbbent szemtanúi.
Ma már kideríthetetlen: milyen film készült volna 1965-ben Örkény István filmnovellájából, Fábri Zoltán forgatókönyvéből, amelyet az elvtársak irreális hülyeségnek ítéltek.
Azt tudjuk, miért nem Tóték a címe Fábri Zoltán filmjének. Mert az Isten hozta, őrnagy úr! nem az Örkény István megálmodta Tót család tragikomédiája, hanem a nyolc hónapos frontszolgálatban végletesen megviselt idegzetű Varró őrnagy utolsó napjainak és furcsa halálának – Fábri Zoltán elképzelte – bohózati elemekkel, filmes trükkökkel zsúfolt története.
Pereg a film. Tót ájult-álmosan üldögél a széken, zúg az agya, csak aludni szeretne, csak aludni… Az őrnagy magyaráz a családnak: a felesleges álmodozás ellen valamit tenni kell, meg kell változtatni a körülményeket. Hárman hajtogatnak, ő egyedül vágja a kartonokat, ezért van ideje Tótéknak gondolkodni. Mi a teendő?
– Nos, Tót! Eszébe jutott már valami? Pedig maga szeret gondolkozni – nógatja a tűzoltóparancsnokot, aki üveges szemmel, mereven az asztalba kapaszkodik.
– A mi margóvágónk kicsi! – kiált fel lelkesen Ágika.
Az őrnagy diadalmasan az asztalra csap.
– A maguk kislányának aranyesze van! A többi már gyerekjáték. Igaz, kedves Tót?
Öntelten mosolyog, elégedetten nyugtázza győzelmét, jobbról-balról megcsókolja Ágikát, szobájába távozik. Ágika tudja, de nem mondja, Tót nem tudja, nem beszél, mintha itt se lenne, alszik. És másnap éjszaka – ezt nem látjuk – dobozolás helyett ketten az őrnaggyal egy nagyobb margóvágót „gyártanak”.
Ülünk a moziban: Tóték portáján mindent elborító halomban tornyosulnak a dobozok, egyre színesebbek a falak, Tót úr, Mariska, Ágika egyre nagyobbakat ásítanak. Tóték igazán szeretetre, igazán sajnálatra nem méltóak – a moziban a színészeket szeretjük. Sinkovits Imre pompásan buta, bumfordi, gyáva Tót. Fónay Márta anyatigrisként gerinctelen nyuszi Mariska. Venczel Vera egy másik történetből idetévedt, elbűvölő bakfis kékharisnya Ágika.
Fábri Zoltán filmjében a történet egyedüli főhőse Varró őrnagy: halk szavú, behízelgő modorú, művelt, kedélyes, látszatra simulékony, kíméletlen terrorista. Latinovits Zoltán tökéletes színészi alakítása: ez az egyenruhás ember maga a megtestesült lelket, szívet, agyat bénító, megmételyező intellektuális erőszak. Varró őrnagy azért iszonyúan veszélyes valaki, mert néha már-már rokonszenves…
Nemcsak a moziban, nemcsak Mátraszentannán 1942-ben…
A szerző író, rendező, színháztörténész
