Az alaptörténet problémája igencsak aktuálisnak mondható, hiszen a kapitalista társadalom jellemzőit és azoknak minden velejáróját boncolgatja. Adott egy férfi – egy apa –, aki szerencsejáték-függősége miatt nem volt képes összetartani a családját, így felesége és kislánya új családfő után kellett nézzen, sikerrel. A főhősünkről szinte mindent elmond, hogy kislánya születésnapi ajándékára önnön édesanyjától ­– akinek albérletében nyomorognak – kér pénzt, amelyet később lóversenyfogadáson sikerül megsokszoroznia, azonban nem sokkal később kizsebelik, így megint nincstelenné válik. Ha ez nem lenne elég szerencsétlenség, a férfi nyakába egy igen kétes banda liheg, amelynek súlyos összeggel tartozik.

Innen indul be igazán a történet. A metrómegállóban várakozó, letört főszereplőt egy jól öltözött, öltönyös figura találja meg, aki egy hagyományos koreai gyerekjátékra hívja ki, rengeteg pénzt ígérve győzelem esetén. A sokadik próbálkozásra megnyert játék után a pénzzel együtt egy névjegyet is átnyújt az idegen, azzal az ígérettel, hogy főhősünk még több pénzt nyerhet. A történetről innentől már nagyjából mindenkinek van fogalma.

Egyszerűen trendi

A Squid Game nem mutatott semmi újat. A történelem kezdete óta létező gazdag–szegény ellentét csúcsait emeli ki. A kétségbeesést, az állati ösztönökig való lealacsonyodást jeleníti meg, amely során az adósságba verődött egyén úgy érzi, hogy innen már tényleg nincs kiút, és ezt igencsak megbotránkoztató módon festi képernyőre a rendező és író. Emlékezzünk, hogy miután a versenyzők „felfedezték” a visszalépési jogukat az első játék után, a játékból kihátráltak rövidesen önszántukból visszatértek a kivégzésük helyszínére a hatalmas pénznyeremény reményében. Határozottan frappánsan adja vissza korunk mélyszegény rétegeinek mindennapi kenyérért való vergődését, a mindenre való hajlandóságot a nyomorból kivezető út megtalálására.

Nem lehet említés nélkül elmenni a sorozat alkotóinak látványtervei mellett sem. A játékosok öltözete egyszerű, számozott, zöld-fehér melegítő, az őröké pedig pink overál, a rangot tükröző futurisztikus maszkkal. Ezenfelül a sorozat számos klasszikus festményből nyert inspirációt több jelenetnél is, amely valami oknál fogva nem csak jópofa, de kifejezetten vonzó is az emberek számára.

Ragadjon ránk egy kis kultúra

Edvard Munch: A sikoly – már az első játéknapon kaptunk egy méltán híres festményt

 

M.C. Escher: Relativitás ­- sokunk kedvenc tekergő lépcsője a Harry Potter után újabb filmes részletet ihlet meg, csak most éppen a halálba vezet

 

Azért nem kell hasra esni

Oké, mindenki szereti a véres, túlélős műsorokat, amelyekben szimpátia alapján szurkolhatunk kedvenceinknek, de ez a sorozat nem igazán teremti meg a karaktereknek azt a hátteret, amiért úgy érezhetnénk, hogy szurkolnunk kéne nekik. Nem akarjuk a pálya széléről biztatni őket, mint például A Trónok harcában. Egyszerűen hátra lépünk kettőt, és kíváncsian várjuk, hogy ma vajon ki hal meg.

Sajátos atmoszférát teremt, hogy nincs egyetlen egy értelmes dialógus sem a sorozatban. A játékosok szinte egy pillanatig sem viselkednek a szituációkhoz illő módon, ami egyébként az ázsiai alkotásokban nem szokatlan jelenség. Csakhogy Dél-Korea az ázsiai országok közül kétségkívül a legnyugatiasabb, szinte már egy kis Nyugat a nagy Keleten. Elég csak belegondolni, hogy az országot hogyan szakította északra a kommunizmus, délen pedig fogja a kapitalizmus. Valahonnan ismerős, nem? Erre pedig erősen rá is játszik a Squid Game alkotói stábja, és ügyesen teszik ezt.

Judy Chicago Vacsora parti című kiállítása

 

Felesleges elemektől sem mentes a sorozat. Több szálon fut a történet, ebből az egyik fővonal totálisan felesleges. Az eltűnt bátyja keresésére induló rendőr hamarosan a játék színhelyéül szolgáló szigeten találja magát, de egy kis felforduláson kívül nem sokat hagy maga után a hamarosan hullámsírba fulladó története végén. Az „oké, de miért?!” kategóriába sorolható ­az idős, tumorral a fejében versenyző úr is, aki, mint később kiderül, a szervezők közül való, és valójában inkognitóban játszik, de konkrétan tét nélkül – hogy újra élőnek érezhesse magát. Mindezt azért, hogy az évadzáró epizód végén egy gyenge monológjából ne tudjunk meg szinte semmit arról, amiről beszélt.

Közel sem hibátlan, végig szórakoztató műről van szó. Talán az is benne van a képletben, hogy még sosem láttuk így keveredni a magunk számára kedves filmes kultúránkat egy messzi világéval. Nem kérdés, hogy a második évad hamarosan megérkezik, ez tisztán kiderül az évadzáró epizódból. Az viszont már kérdés, hogy sikerül-e megismételni, vagy inkább fenntartani az eddigi érdeklődést, vagy a tintahal leszáll a hype-vonatról.