Tavaly év végén egy már régóta várt ötrészes minisorozat bukkant fel a magyar közönség látóterében, Colin Farrell főszereplésével. Az Északi vizeken (The North Water) bálnavadászok mindennapjaiba nyújt betekintést. A furcsa alakokból és baljós titkokat dédelgető vezetőségből álló hajó északra tart, a befagyott tenger földjére, hogy fókabőrrel és bálnazsírral megrakodva a busás jutalom reményével térjenek haza többé vagy kevésbé szeretett Angliájukba. A törvényen kívüliség határán egyensúlyozó legénységhez egy zavaros múltú, de tisztességes orvos is csatlakozik (Jack O’Connell), aki a hajón szeretne szerencsét próbálni. Ám ahogy a sarkkörhöz közeledve csökken a hőmérséklet, úgy kezd elszabadulni a pokol a fedélzeten is.
Egyszerűbb célok és életmód, annál nagyobb tartás és szívósság a korabeli férfi ismérve
A néző szinte érzi a bőrén a borzasztó mínusz fokokat, a hideg tenger tolakodó vizét, a kíméletlenül süvítő szelet, megcsapja orrát a legénység rumtól bűzlő lehelete és a véráztatta arcok szaga.
Mintha recsegne az ő lába alatt is a hajópadló, mintha neki is nyöszörögnének a megfeszített kötelek és a viharral ádáz küzdelmet vívó árbócok, és mintha hallaná ő is a szomszéd szoba résnyire nyílt ajtaján keresztül a kapzsi terveket szövögető útitársakat. Átéli a tengeren hánykolódó legénység magányát és kiszolgáltatottságát, és időről időre meg-megkísérti a folyton közelben ólálkodó halál gondolata is.
Colin Farrell kitűnően alakítja Henry Draxet, a velejéig korrupt és állatias bűnözőt, aki minden gonoszsága ellenére pont azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik (spontenaitás, eltökéltség, erő), amit főszereplőnknek útja során el kell sajátítania
Az Andrew Haigh rendezte mű meglehetősen nyers, naturalista, olykor egyenesen brutális. Mégsem állítható, hogy a sorozat kizárólag az emberlét barbár, vad, állati oldalát ábrázolná. Amit megmutat az alkotás, az az, hogy milyen volt a századokkal ezelőtt élt férfi, ezen belül is a régi tengerész élete. Egy olyan korban, ahol még nem voltak se gőzhajók, se modern navigációs technológia, az embernek sokkal jobban kellett hagyatkozni a saját szaktudására, az elemek ismeretére, a szerencsére, hitére, istenére. Sokkal jobban ki volt téve a természet szeszélyeinek, ám éppen ezért sokkal erősebb, kitartóbb, felkészültebb, talpra esettebb, bátrabb is volt. Olyan tulajdonságok ezek, amelyek polgári létünkből szinte már teljesen eltűntek. Éppen ezért
hatványozottan jó volt látni ezt az egyszerűséget, ezt a hűvös és közömbös távolságtartást, a giccsre és a cicomára való igény e teljes hiányát,
a dolgok túlbonyolításának elvetését és az udvariaskodás szükségtelenül túlhangsúlyozott szokásával szembeni bizalmatlanságot. Vannak pillanatok, amikor e fagyos és durva valóság sokkal őszintébbnek és igazabbnak tűnik mindennapjaink felvilágosult és kulturált közegénél.
Vajon képes-e a civilizáltabb körülményekhez szokott Patrick Sumner (Jack O’Connell) az embertelen útitársak és időjárás kereszttüzében rátalálni igazi önmagára?
Az Északi vizeken bizonyos szempontból férfiasságra tanít. A férfiasság egy olyan oldalát mutatja be, ami kiveszett az életünkből. A céltudatos, határozott, feladatát jól ismerő és azt kiválóan teljesítő, természeti, állatias erőkkel szembenéző és a halállal bensőséges viszonyt ápoló férfi képe visszhangzik e sorozatban. Tökéletesen? Azt nem mondhatni, de mindenképpen
visszahoz valamit abból, amit mi, kényelemhez szokott mai férfiak tökéletlen napjainkon, ha öntudatlanul is, úgy hiányolunk önmagunkból.
Egy kritikai észrevételem lenne csak: a főszereplő jellemfejlődésében én nagyobb áttörést vártam, mint amivel a film szolgálni tud. De ez összességében nem rontja el az élményt. További érdekesség, hogy a sorozat mind hangulatában, mind történetében nagy átfedéseket mutat a 2015-ben Oscar-díjjal jutalmazott A visszatérővel. Akinek az tetszett, annak az Északi vizeken sem fog csalódást okozni.
