Történt ugyanis, hogy az akkor József Attila nevét viselő állami gimnázium igazgatóhelyettese, Palotás János meghívta koncertezni a részben iskolánk öregdiákjaiból verbuválódott, akkoriban
valamennyiünket lázban tartó három sztárzenekart, az Illést, az Omegát és a Metrót.
Komoly törésvonalat jelentett akkoriban az osztálytársak között, hogy kinek melyik a kedvenc együttese. Én Illés-rajongó voltam. Számaikat kívülről fújtam, de koncertjükön korábban sohasem jártam. A délutáni időpontban, mindenféle füst- és fényeffektusok nélkül rendezett eseménysorozat mégis életre szóló élményt jelentett.
Úgy emlékszem, az Illés nyitotta a sort. A hangszerek és az erősítők mellett
a színpadon az egyetlen „díszlet” egy kinyitott fém létra volt.
Mikor kijöttek a zenészek és megszólalt az Újra itt van (a nagy csapat), boldogan énekeltük együtt Leventével. A Little Richardnál már valóságosan őrjöngött a díszterem. A Sárga rózsát viszont fegyelmezett áhítattal énekelte a több száz gimnazista, érezve, hogy ez a sorsunkról, a szabadságvágyunkról szól. Azután a Rock and roll Rézinél újra frenetikus lett a hangulat. Levente a nagydobra ülve énekelte.
Közömbös arccal nyomta a basszust (Fortepan, adományozó Gyulai Gaál Krisztián)
A létrának az volt a szerepe, hogy
a koncert elején arra mászott fel Szabolcs, és végig rajta ülve, közömbös arccal nyomta a basszust,
miközben öccse, Levente a hangjával és ha nem is Mick Jagger-túlmozgással, de minden testrészével és mimikájával dolgozott a közönség lázba hozásán. Szabolcs csak ült, és pengetett. Néhányszor nagyobb szerephez is jutott. A Kéglidalnál be-beszólt, hogy „És nem szól ránk a házmester”, majd elénekelte az egyik akkori kedvencemet, Az ész a fontos, nem a haj című szerzeményét.
Illés Lajos, Pásztory Zoltán után most Szörényi Szabolcs is elment. Hálás szívvel gondolok a néhai Illésre, mert szabadságélményt adtak, kritikus gondolkodásra, függetlenségre tanítottak.
Nyitókép: Fortepan, adományozó Nagy Zoltán
