Viharszerű égzengésként, de bársonyosan, meleg hangzással is megszólalhat négy pozan – ezt is megmutatta márciusi estjén, amikor a Four Bones Quartettel muzsikált az Óbudai Társaskörben, régi és új szerzeményeiből válogatva. A Müpa Fesztivál Színház termében még érdekesebb lesz a hangszertársítás, hiszen A virág szebb a világnál című, április 25-i koncertjén az Etno String Quintet játszik, a második részre pedig vendégekkel bővül az együttes.

Ez az egyik legfontosabb felállás a sokféle együttes közül, amelyben játszom – meséli a hegedűművész-zeneszerző –, csak vonósok vagyunk együtt, a megszokott kvartett még egy brácsával, illetve most épp gordonkával egészül ki. S azáltal, hogy egy mélyvonóval még több muzsikál, melegebbé, lágyabbá válik a hangszín, ezt nagyon szeretem. Ráadásul ebben a felállásban megőriztük a klasszikus zenei jellemzőket, s ugyanolyan koncentrálással, egymásra figyeléssel, együtt lélegzéssel szólalnak meg a művek, minden hang úgy kel életre, hogy pontosan tudjuk, mi a célja. Új energiák járják majd be a Fesztivál Színházat, csupa új, népzenei ihletésű művem hangzik fel.

A szívről szívre, sorsról sorsra átadott, határokon és korokon átnyúló darabok mindig elvarázsoltak, bármely nép zenéjéről legyen is szó. Ezek ugyanis olyan dalok, amelyeket egykor valaki bánatában vagy épp örömében, őszintén sírt ki a szívéből, és máig velünk élnek.

Az esten emellett improvizáció s kortárs zenei hangzás is megjelenik, a kvintettben Rohmann Ditta, Csonka Gábor, Haraszti Krisztina és Kertész Endre játszik velem. A második részben pedig cimbalommal, népi fúvósokkal, basszusgitárral és jazzdobbal színesedik tovább a hangzás Lisztes Jenőnek, Cserta Balázsnak, Bede Péternek, Boros Attilának és Fábry Adonisznak köszönhetően. Úgy képzelem a koncertet, hogy a nagyon érzékeny, szinte túlvilági finomságú vonóshangzás a végén erőteljes etnojazzé, fúziós zenévé alakul, szándékos fokozással, rengeteg improvizációval.

Mindig szívesen rögtönzött, s azt tapasztalja, hogy a komolyzenészek közül is egyre többen örömmel vállalkoznak improvizálásra, műfaji kalandozásra.

Nyitott erre minden zenész, mindenkiben ott a képesség, csak nem szabad elaltatni, hanem életben kell tartani. Magam is látom, amikor tanítok, hogy hány gyerek képes rá, hihetetlen gazdagsággal, korlátok nélkül, csak aztán ahogy öregszünk, kezdjük egyre inkább szabályok közé szorítani magunkat…

Szirtes Edina Mókus szívesen rögtönöz

 

Azóta improvizál, mióta ötévesen elkezdett zenét tanulni, és akkor azt is eldöntötte: zeneszerző lesz. Hegedűsként tizenhárom évesen nyert felvételt a szegedi konzervatóriumba, s legfiatalabb tagként ragasztották rá a többiek a Mókus becenevet, a szeretetből született elnevezést azóta is megtartotta.

A szüntelen zenei kíváncsiság, s persze a nyughatatlanságom indított el ezen a rendhagyó zenei úton. Fegyelmezetlen voltam, nem tiszteltem a szabályokat, amelyek a klasszikus zenével járnak, mindig inkább játszani akartam. Ezért is improvizáltam mindenféle stílusban már kiskoromtól. Óriási szerencsém volt a mesteremmel, Szecsődi Ferenccel, mert ezt a képességemet nem nyomta el, inkább támogatta, kibontotta az adottságomat. Ő nevezett be annak idején a Ki Mit Tud?-ra, s tizenhét évesen sikerrel szerepeltem saját dalommal. Tanárom Mozart-darabhoz íratott velem kadenciát, mindig figyelembe vette, hogy más vagyok, másként kell velem foglalkozni, mint a többiekkel. S izgalmasnak találta az egyediséget, támogatta, hogy komponáljam a saját kis darabjaimat, mindig meg is hallgatta őket. A szegedi iskolában szerették, hogy lelkesen kalandozom a zenében mindenfelé.

Még konzervatóriumba járt, amikor megkapta az első felkérését, egy szegedi alternatív színkör mesejátékához kért dalokat a rendező.

Nem sokra emlékszem, csak arra, hogy még a levéltetű tehénkének is énekelnivalót kellett komponálni. Aztán a Szegedi Kortárs Balett A csodálatos mandarin előadásához kértek fel, hogy néhány perces táncra improvizált bevezetőt hegedüljek. Akkor bele sem gondoltam, hogy az egy Bartók-mű előtt hangzik fel. Következett a Szilánk kísérőzenéje, egyre több feladatot kaptam, harmonikáztam és énekeltem is, s még egy nagyzenekarom is létrejött, amellyel a saját dalaimat játszottam. Sosem akartam énekes lenni, de tömérdek popprodukcióba hívtak háttérénekesnek, ami nagyon jó iskola volt, arról nem is beszélve, hogy rengeteg jazz-zenésszel és más muzsikussal is megismerkedhettem. A vokálozásnak köszönhetően talált rám Kováts Kriszta, így indult az együttműködés Elek Dórával és a Baltazár Színházzal.

A hegedűművész másik arca

 

Szép lassan gördült minden tovább. A székesfehérvári Vörösmarty Színház produkcióihoz írt kísérőzenét, majd a ReCirquel társulat előadásai következtek, a MyLand, a Solus Amor és az Ima, amelyeket nemcsak a Müpában, hanem külföldön is bemutattak. S egy kétszáz előadást megért mesemusical is a szerzeményei közé tartozik, az Operettszínházban Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikája. Az első filmzenefelkérése a Buvári Tamás rendezte Szeretföld volt, majd következett a Magdolna, s aztán 2022-ben a Korai menyegzőért a Magyar Mozgókép Fesztiválon átvehette a Legjobb zeneszerző díját is.

Most is dolgozom filmzenén, egy animációs alkotáshoz komponálok. Szoboszlay Eszternek varázslatos világa van, nagyon szeretek vele együtt gondolkodni, alkotni. Ahogy cirkuszi produkciókban is szívesen veszek részt, nekikezdtünk egy új, az eddigieknél nagyobb szabású előadásnak. A Work My World a Millenáris Parkban kerül majd színre ősszel, hatalmas munka, nagyon komoly próbafolyamattal.

Akadt más különleges kihívás is: Rohmann Dittával, akivel rendszeresen muzsikáltunk duóban is, Szentesen koncerteztünk, s azt tervezzük, hogy Kodály Epigrammák című darabjaiból készítünk néhány átiratot a két hangszerre. Emellett a programunkban észt kortárs átirat, Bartók Mikrokozmoszának csellóra és hegedűre hangszerelt darabja is szerepel, s az egyes műveket improvizációval kötjük össze. Már Dittának is születnek kompozíciói, s a szentesi fellépésen szeretnénk bemutatni minél több újdonságot.

Milyennek látja műfajokon átívelő, sokszínű zenei pályáját?

Nem könnyű út a miénk, hiszen nekünk nemcsak az új műveket, hanem ennek az értékrendjét is meg kell teremtenünk. Amikor gyerek voltam, sokat énekeltem csodás fekete zenét, és elgondolkodtam azon, miért nem elég ez nekem. Vagy az, hogy egy klasszikus zenét játszó kamarazenekar tagja legyek. Ma már tudom, azért nem, mert nyughatatlan vagyok, hajt ma is a szakadatlan kíváncsiság. Ezen az úton nincsenek jótékony korlátok, amelyekre az ember támaszkodhat, minden újdonságban benne rejlik a bukás esélye is. S mindeközben rácsodálkozom, és hálás is vagyok érte, hogy mennyi minden megadatott. De magányos út ez, mert az ember nem tartozik igazán egyik világhoz sem, mindig magából kell bátorságot merítenie. Az azonban nagy öröm, hogy a klasszikus zenészek is egyre nyitottabbak, megköszönik a nekik írt darabjaimat. Ilyenkor azt érzem: hazaértem, hiszen nekem a komolyzene az anyanyelvem, amelyhez most, ennyi év elteltével kezdek ismét visszatalálni. Intimitás, hihetetlen intenzitás, törékenység, fegyelem, kristályos jelenlét – ez a muzsikálás, s nem más, mint kommunikáció egy zenén túli világgal. S azáltal, hogy határok nélküli, segít túlélni a földi végességet.

 

Nyitókép: Szirtes Edina Mókus
Fotók: A művész archívumából