Indulását a színészi pályán a film határozta meg. Még színművészeti főiskolás volt, amikor Makk Károly rábízta az Isten és ember előtt főszerepét, forgatta Mészáros Mártával a Holdudvart, Sára Sándor Feldobott kő című korszakos mozidarabjában eljátszotta a valóságra ébredő fiatalember, Pásztor Balázs alakját, hogy a Fényes szelekkel egyszeriben Jancsó Miklós színésze legyen. Jött az Égi bárány, a Még kér a nép, a Szerelmem, Elektra, a Magyar rapszódia, az Allegro Barbaro, a Szörnyek évadja és persze a későbbiek is, az Isten hátrafelé megy, a Kék Duna keringő, A mohácsi vész és az Ede megevé ebédem. Nem titok, Jancsó annak idején magával vitte a nagy port felvert Magánbűnök, közerkölcsök (Vizi privati, pubbliche virtù) forgatására. Ez jó időre meghatározta sorsát, a szakma is elsősorban filmszínészként jegyezte. A rendezők szívesen forgattak a fiatal művésszel, aki jól értette a realizmustól épp elszakadni készülő kor filmnyelvét, kevés mimikával, természetes létezéssel, belső kisugárzással volt képes teljes alakot formálni.

Pedig Balázsovits Lajos a főiskolán Szinetár Miklós növendékeként látszólag mást tanult. De csak látszólag. Ahogy erről egy interjúban beszélt: „A Szinetár-féle színészoktatás elég nagy szabadságot adott a fantáziádnak. Arra figyelt, hogy mi van benned, milyen irányok érdekelnek, és azt segítette fejlődni. Nem akart másfajta embert, karaktert, színészt faragni belőled. És még egy nagy előnye volt Szinetár színészoktatásának: ahányan voltunk, annyiféleképpen viszonyult hozzánk. Segítette kiteljesedni az egyéniségeket.”

Talán másként alakul a pályája, ha létrejön kapcsolata az olasz filmművészettel. Luchino Visconti a Halál Velencében forgatásakor gondolt először rá, szó volt arról is, ha a rendező Thomas Mann A kiválasztottját filmre viszi, főszerepet kap benne, ám erre már nem került sor, Visconti meghalt és Balázsovits Lajos is úgy érezte, itthon a helye, s bár jött sok újabb filmszerep, inkább a színház felé fordult. A Madách Színház tagjaként játszott klasszikus szerepeket és részt vett kortárs előadásokban is, rövid ideig a Vígszínházhoz, majd a Nemzeti Színházhoz is kötötte szerződés. De úgy érezte, akkor talált magára igazán, amikor rendezőként és színigazgatóként is megmutathatta, mit tud. A Játékszínt húsz éven vezette, és valószínűleg komoly törést jelentett, amikor véget ért számára. Visszavonult. Talán volt ebben némi sértettség is, talán helyét sem lelte, meg a betegség is visszatartotta.

Amikor tavaly éppen Haumann Péter helyét örökölte meg a Nemzet Színészeinek sorában, azt mondta: Furcsa, de legszívesebben szeretett barátommal, Haumann Péterrel osztottam volna meg a hírt, akinek a távozása döntési helyzetbe kényszerítette a kollégákat. Valahogyan azt éreztem, hogy ő intézkedett úgy a túlvilágról, hogy én legyek utána.

Mindössze egy esztendő telt el azóta, és most Balázsovits Lajostól is búcsúzunk. Egy színészgeneráció jellegzetes, meghatározó képviselője volt. Hetvenhat évet élet Emlékét filmjei megőrzik.