A színlapon a megszokott elnevezés díszletterv. Az életkönyv lapjait forgatva, a kiállításon felbukkanó színpadképrészleteket, elemeket nézve, vagy az emlékezetből kitörölhetetlen előadásokat felidézve inkább azt mondanám munkáiról: képi világok, életterek, ahol lejátszódhatnak a történetek, amelyek akár reálisak, akár metaforikusak, vizuálisan alkotják meg, fogalmazzák tovább a drámát. Bár azt meséli, az életkönyvet kedvünkre, öntörvényűen forgathatjuk, most mégis kezdjük az elején. Építész diplomamunkája egy színházépület, milyen volt az a színház?
Az építészet családi hagyomány volt, mestereim között olyan neveket említhetek, mint Reischl Antal, akitől a lakóépület-tervezést tanultam, Vadász Györgytől egyfajta északi irányultságot láthattam a különleges részletekben, Hofer Miklósnál diplomáztam, ő jegyezte a Nemzeti Színház városligeti tervét, a házét, amely sosem épült fel. A diplomatervem az ELTE budai színháza volt.
Nem hagyományos épületet rajzoltam, közösségi térben gondolkodtam, tizennégy méter átmérőjű, nyolcszögű arénaszínpaddal, amely süllyeszthető, emelhető a játék igényei, a kísérleti színház játszási módja szerint.
Nem voltam korábban színházba járó, nem ismertem a színházat, de műegyetemistaként a Bercsényi klubban töltöttem életem egy részét, ahol már a performance-ok ideje járt, ott zenélt a Kex, megismertük Hajas Tibort, Pauer Gyulát, kezdett kitárulni a világ. Pályázatot nyertem a diplomamunkámmal, beválogatták az 1976-os prágai Quadriennaléra. Kurátora a színházépítész, tervezőművész Josef Svoboda volt. Utóbb két esztendőt töltöttem el az iskolájában, ahol színház- és belsőépítészetet, díszlettervezést tanított, ráadásul úgy, hogy együtt is dolgoztunk.
Antal Csaba a Donor for Prometheus című performance-ban a prágai Szent Anna-templomban
Előtte már egy kicsit beleszagoltam a színházi világba is, megismerkedtem Ascher Tamással, neki ajánlottam, hogy terveznék díszletet.
Így kerültem Kaposvárra, ahol Gazdag Gyula Oszlopos Simeont rendezett, az lett az első díszlettervem.
Svoboda óriási intenzitással nyomta belém a cseh és a világkultúrát, széles látókörű, elismert nemzetközi szaktekintély volt, járta a világot, elmondta, mit tapasztalt, mi az, amit másutt már meg lehet csinálni, mi az, ami nálunk ment jobban. Tanított, és dolgoztam mellette a Don Carlos díszletén a genfi operaházban. Olyan szcenográfiai távlat nyílt meg előttem, hogy el sem tudtam képzelni, másképp is lehet.
Josef Svoboda diplomájával hazatérve ma úgy gondolnánk, tárt kapuk fogadták.
Hazajöttem, és a széles látókör, a nyitottság kezdett szűkülni. Akkoriban hogyan kaphatott volna díszlettervezői szerződést okleveles építészmérnök. Vittem a mappámat színházról színházra, mindenütt tetszett, de nem volt papírom, nem volt egyezmény a két ország között, létezett egy díszlettervező-szervezet, fontolgatták, fontolgatták, ám úgy vélték, elég tervező van. És akkor akadt egy bátor ember, Léner Péter Szegeden, aki látva a rajzaimat, azt tudta mondani, legyen… Hules Endre rendezte Calderón Az élet álom című darabját, vele dolgoztam, majd jött A salemi boszorkányok, megnézte Paál István, épp akkor lett főrendező a szolnoki Szigligeti Színházban, oda hívott.
A szolnoki szerződés időszámításunk kezdete…
A Szobaszínházban, ahol Harold Pinter A születésnap című abszurd drámáját mutattuk be, volt két borzalmas betonoszlop, kitaláltam, beültetjük, ismertem egy Lengyelországban népszerű növényt, olyasmi, mint a snidling, ami fontos, hogy nagyon gyorsan nő, gézbe csavartunk vattát, beletettük a magot, folyékony trágyával locsoltuk, s mire a premierre került a sor, a betonoszlopokon futott, a közönséget finom illat fogadta. Az otthon érzete. Fontos előadások voltak akkor ott, Paál István színházában a Ványa bácsitól, a Homburg hercegén át a Nicolo királyig. Olyan rendezőkkel és dramaturgokkal, mint Fodor Tamás, Árkosi Árpád, Csizmadia Tibor, Sándor Pál, Kornis Mihály, Balassa Péter, Morcsányi Géza, akiktől sokat lehetett tanulni.
Paál Isti nem kerülte meg a szöveget, előadásai ütöttek,
és elképesztő színészeket tudott választani, Takács Katit, Egri Katit, Kovács Lajost, Vallai Pétert. Lényeges időszaka volt az életemnek, ahogy a szolnoki színháznak is. Székely Gábor akkor már a Katona József Színházban dolgozott, megnézte a Vonó Ignácot Csizmadia rendezésében. Meghívott a Katonába, de nem csak engem, Bán Jánost is akkor szerződtette.
Az Ivanov (rendező: Székely Gábor) díszlete az Új Színházban
Nem kerülte meg a szöveget – mondja Paál Istvánról –, ez kétségtelenül a legtöbb. Ilyen helyzetben, ilyen előadásban milyen a dráma és a díszlet kontextusa, hol a helye a díszletnek?
Megszállott vagyok, igyekszem minden szóban, minden mondatban megtalálni a vizuális kifejezésre a lehetőséget, és mindazt, miként lehet a jelenbe helyezni.
Mindegy, milyen korszakról gondolkodunk, arról kell beszélni, ami éppen megérint, ami éppen fáj. Hiszek benne, hogy talán vizuálisan a legkönnyebb leleplezni a retorikát,
mert vannak olyan jegyei, amelyeket az ember képileg feldolgoz, és sokkal inkább megvan az agyában, mintha a kimondott szó hazugságát próbálná tetten érni. És a néző rögtön reagál, rögtön megérti abból a vizuális tapasztalatból, ami az utcán, a környezetében hat rá. A szövegek, a sorok mögé látni különleges intelligenciát igényel. A szem még mindig szabad és lát.
Ilyen helyzetben előfordulhat, hogy a vizuális megjelenés, a látvány a szavak, az előadás elé lép? Hogy fogadja ezt a rendező?
Szerencsés, ha a képi megjelenés és a szó, a játék kart karba öltve halad, de azt azért nem szabad elfelejteni, hogy sokszor a rendezőnek is határozott elképzelése van, mit szeretne látni.
Optimális, ha a két elképzelés, a rendezői és a tervezői találkozik, egy irányba tud hatni. Azt mondhatom, pályám során ez az esetek többségében sikerült, de főleg azokkal a rendezőkkel, akik bíznak bennem, és akikben én is bízom.
Ha nem, akkor nem tart sokáig a kapcsolat. Általában úgy megyek tárgyalni egy előadásról, hogy már elolvastam a darabot, végiggondoltam, s a kész, megrajzolt tervvel érkezem.
Díszletei, bár inkább úgy fogalmaznék, színpadi terei jellegzetes, karakteres, határozott alkotások. Öntörvényűeknek is mondanám, de hozzáteszem, öntörvényűségükben sohasem akarnak az előadás fölé nőni, nem akarják önmagukban eljátszani a darabot, mindig együtt élnek vele, olyan keretet, szerkezetet, mozgásteret teremtenek, amelyben a színpadi helyzet a maga valóságában jöhet létre.
Ha az ember egy térrel elő tud idézni egy szcenográfiai akciót, azzal mindenki jól jár. Elsősorban a színész, ha alkalma nyílik arra, hogy megmutassa a belső erőt, tartalmat, ha kell, hősiességet, hogy ne csak hősködjön, hanem valóban hőssé váljon abban a térben. S ha én a munkámmal segíteni tudom, hogy érthetőbb legyen a sorsa, akkor rendben van, ha nem, akkor közepes elő dás születik.
Valahol Oroszországban (rendező: Jeles András), Kaposvár, 1991
Azt mondta, a néző érti, befogadja a vizuális ábrázolást. Akkor is így van ez, ha olyan metaforikus képeket álmodik színpadra, mint két egymástól távoli előadást felidézve a kaposvári Valahol Oroszországban márványos, oszlopos csarnoka és az Opera Mefistofeléjének magasba nyúló spirális lépcsője?
Azt remélem, hogy igen, úgy kellene, hogy legyen. Sosem hagyományos megközelítéssel nyúlok egy drámai tartalomhoz.
Megpróbálom valamilyen módon, akár az erkölcstelenségig vagy a cinikusságig, az aszociálisig fokozva kibontani a gondolatot, és ráébreszteni a nézőt a jelenvalóságra,
hogy olyan érzéssel menjen haza, valamire rádöbbent, akár egy fintor vagy a humor okán. Ha utána elgondolkodik, ha ráébreszti valamire, akkor sikerült.
Egy színpadi előadás színpadképe, legyen bármennyire is képzőművészeti műalkotás, mulandó. Amikor az előadás lekerül a repertoárról, szétbontják, az elemeit esetleg újra felhasználják. Vége. Rajzok, fényképek, jó esetben makettek maradnak utánuk. Nem kár értük?
Dehogynem. Hányatott sors vár a díszletekre.
Két éve elindítottam egy kezdeményezést, hogy legalább azoknak az előadásoknak a díszleteit, amelyek igazán sikeresek lettek – elnyerték a kritikusok díját, megkapták az év látványa elismerést –, ne dobják ki a színigazgatók.
A vígszínházi Hamlet 2017-ben az év díszlete lett, de nemrég lekerült a műsorról, az igazgató jelezte, kiadta a bontási engedélyt. Írtam egy nyílt levelet. Rudolf Péternek szólt, de megkapta valamennyi színigazgató, kértem, lévén ez egy drága képzőművészeti alkotás, tegyük el, hadd őrizze meg a színházi emlékezet, hátha létrejöhet valamikor egy olyan magyar szcenikai központ, ahol majd gyűjthetjük ezeket a fontos műveket, ahol lehetnek a tervezőknek életmű-kiállításai, alkotói szakaszokat összefoglaló tárlatok. A levél nem volt bántó, és jó vége lett, Rudolf Pétertől megkaptam ajándékba a Hamlet díszletét.
A vígszínházi Hamlet (rendező: Eszenyi Enikő) díszletkép-sora
És most mi lesz vele?
Egyelőre a kiállításom része lett, a panelek, a háromszög, a fogadófal elhomályosult része mind a Hamlet volt. Egyébként ennek a szellemiségnek a jegyében kerültek a kiállításba a kaposvári Naphosszat a fákon és az Örkény Színház Lót – Szodomában kövérebb a fű előadásának díszletelemei is.
Van ilyesfajta díszletmegőrzésre példa a világban?
Igen. Dolgoztam Párizsban, a Comédie-Française-ben a Párizsi élet című Offenbach-operett díszletét terveztem. Idővel lekerült a repertoárról az előadás. Évekkel később, 2014-ben megszólalt a telefonom, hozzájárulnék-e ahhoz, hogy Párizsban, a Petit Palais-ban kiállítsák a díszletet. Hogyhogy, megvan? Ó, mi mindent elteszünk, ami sikeres volt – érkezett a válasz. És két teremben fölállították a díszletet. Görögországban Epidauroszban terveztem az Anatolij Vasziljev rendezte Médeiát, megvan az összes jelmez Athénban, a Hellén Fesztivál raktárában.
Lépjünk még vissza: a Szigligeti Színházból már egyenes út vezetett a Katonába, és onnan épp egyik első tervezése, a Catullus révén a nemzetközi porondra is.
Füst Milán Catullusát Székely Gábor rendezte, s annak az előadásnak révén kerültem ösztöndíjjal a Sorbonne-ra. Párizsban az időm nagy részét színházi előadásokon töltöttem, megismerkedtem mindenkivel, aki a világszínházból épp ott dolgozott: Luca Ronconitól Bob Wilsonig, Roger Planchonig, Peter Brookig.
A Catullusnak köszönhettem a kapcsolatot, majd a barátságot Giorgio Strehlerrel, ő is azt az előadást látta az Odéonban, s utána keresett meg. Amikor a Faustot rendezte Milánóban, a Piccolo Teatróban, meghívtak a csatlakozó fesztiválra: a Moravia regénye nyomán született Il diavolo non può salvare il mondo (Az ördög nem tudja megmenteni a világot) című előadás díszletét terveztem.
A mai napig fontos szerepet tölt be az Európai Színházi Unióban, amelynek létrejöttéért Strehlerrel együtt dolgozott. Ám még ezt megelőzően az oktatás terén is megkezdődött külföldi pályája.
Megkerestek Gießenből, Andrzej Wirth színiiskolájából, ahová, mint megtudtam, a diákok ajánlására hívják meg a tanárokat. Olyanok közé kerültem, mint Tábori György, Heiner Müller, Bob Wilson, John Jesurun, Hans-Thies Lehmann. Ebben az iskolában a növendékek eleinte nem specializálódnak, váltogathatják a színészi, rendezői, tervezői vagy akár világosítói tanulmányokat, csak az utolsó két tanévre kell dönteniük. Ez is nagy tapasztalat volt. Közben még egy darabot, azaz jelenetsort is írtam Novalis Heinrich von Ofterdingenjének egy fejezete nyomán, Klingsor meséjéből vettem át verseket, dialógusokat, Márton László segített, afféle kozmológia lett, s a diákokkal performance-ként adtuk elő a pincétől a padlásig, föld alatt, föld fölött, lenéztünk az égből.
Rajongok a romantikáért, fölfedez valamit, amiben ábrándosnak lehet lenni, a lebegésről beszél.
Ezt éreztem a Katonában is, amikor Ács János rendezésében Kleist Amphitryonját csináltuk.
A Katona József Színház világsikerré lett Catullus előadásának (rendező: Székely Gábor) színpadképe, 1987
Ábrándosnak lehet lenni?
Nagyon fontos, gondoljon bele, elteltek ezek az évtizedek, ülök a sötétben, s közben arra gondolok, nem én kapom a fényt, mert én a sötét nézőtéren, magányosan azt nézem, hogy a fényben, a színpadon mit csinálnak a fontos színházi emberek… Hát ehhez kell humorérzék, vagy bolondság, mert a sötétben ülni nem jó. Azért túl lehet élni, ábrándozni, figyelni, hogy most mit valósítanak meg, az azért mégiscsak szép. Így megy az ábránd végig az életen.
De azért Antal Csaba díszletei, nemegyszer ruhái, kellékei is fényben vannak. Itthon meg Európa-szerte. És a tervezés mellett a tanítást is megszerette.
Tanítok Velencében is a La Fenice mellett működő akadémián. Ott mindenki rendez, tervez, világít, videózik, játszik. Kurt Weill–Bertolt Brecht A hét főbűn című művét vittük színre, nem találtam senkit Anna szerepére. Viszont volt egy fiú, a bariton Luca Micheletti, jól énekelt, ráosztottam, Anna úgyis karcos hang. Remekelt. Utána Rómában a Teatro Argentinában Claudio Longhi rendezővel dolgoztam az Állítsátok meg Arturo Uit! előadásán, a címszerepet a hihetetlen színész, Umberto Orsini játszotta. Mégis mindenki attól tartott, nem fogják szeretni, nincs benne song. Végül bekerült tíz dal Luca Micheletti előadásában. Azóta Riccardo Muti már bevitte a Scalába, A szicíliai vecsernyében énekelt, s amikor Strehler centenáriumára a Scala felújította az általa rendezett Don Giovannit, abban is övé lett a bariton szerep. Végzős rendezőként tanácstalanul kereste, mit rendezzen Milánóban a Teatro Franco Parentiben.
Tábori György Goldberg-variációját javasoltam, a díszletet én terveztem. Micsoda pillanat volt: Tábori-mű először Itáliában!
A csillagok együttállása.
A párizsi Odéon Anatolij Vasziljev rendezte Thérèse Philosophe előadásának jelmezét és kellékeit tervezte Antal Csaba
Úgy érzem, nem egyszerűen tervező, sokkal inkább színházcsináló a szó legjobb értelmében. Amikor Székely Gábor osztályában tanított, itthon sokat emlegették, hogy hallgatóival járja az európai nagy színházakat.
A színházat születés közben kell látni, ott, ahol megteremtődik.
Mentünk Strasbourgba, amikor ott dolgoztam, de voltunk tanulmányúton német színházakban, azután Párizsban Peter Brooknál és körénél, ők azt kérték, vigyünk jeleneteket a Hamletből, megnézik, elmondják, mit gondolnak. Novák Eszter, Simon Balázs lett náluk a sztár. Jártunk Bagossy Lászlóval és évfolyamtársaival Peter Steinnél, Koltès Roberto Zuccóját rendezte a Schaubühnében. Tudni kell, mi folyik a világ nagy teátrumaiban, meg kell ismerni azt a nyitottságot, amely nélkül nem létezhet művész.
Antal Csaba mesél még a cividalei Mittelfesten tavaly játszott előadásról, ott tudomány, művészet, szorongató valóság és képzelet játéka találkozott, talán eljöhet a produkció egyszer a Trafóba. A Lego szülővárosában, a dániai Billundban bemutatott darabról, amelynek színpadi térfala papír legókockákból állt, majd omlott össze, hogy a gyerek nézők újjáépíthessék, ugyanott egy különös repülőtéri színház elképzeléséről, a Koldusopera és A fösvény premierjéről Szolnokon… Az életkönyv újabb lapjai.
Nyitókép: Faust elkárhozása színpadképe a lipcsei operában Fotók: Antal Csaba archívumából
