Jókai Mór szavai ezek. Az írófejedelemé, a nagy mesélőé, aki színésznő-férjként otthonosan mozgott a teátrumokban, s ugyancsak férji mivoltában aligha lehetett teljesen elfogulatlan, bár tegyük gyorsan hozzá, a két primadonnát nemcsak a három évtizedes korkülönbség, de a színészi karakter, a szerepkör is elválasztotta egymástól. Míg Jókainé Laborfalvi Róza a színpadon Déryné Széppataki Róza tragikai örökébe lépett, Blaháné (tizenöt évesen lett a felesége Blaha Jánosnak, a szabadkai színház karmesterének, nevét megőrizte miután özvegyen maradt és kétszer újraházasodott), vagy ahogy ismertté lett, Blaha Lujza (1850–1926) színpadi jelenlétével színi műfajt, addig szinte ismeretlen figurát teremtett, s tett naggyá, vált királynőjévé.

A kezdő színésznő 1866-ban Debrecenben Fotó: Gondy és Egey fényképészeti műintézet, Debrecen Képforrás: Wikimedia Commons

 

Mert bár sikerrel játszott operettszerepeket is, talán többet is, mint igazán szeretett volna, neve mégiscsak a népszínművel forrott össze, vált annak meghatározójává.

A népszínmű lett pályája diadala, de egyben kiteljesedésének hátráltatója is,

ahogy a krónikák följegyzik, a közönség rajongott érte, a színház pedig, kiszolgálandó a nézői igényt, ezeket a szerepeket kereste számára, osztotta rá. S hogy közben Blaha Lujza talán mást is tudott volna, talán ott rejtőzött benne a drámai alkat, ez nemigen derült ki. Azaz Jókai pedzette, amikor a fent idézett sorokat Blaha Lujza Életem naplójához írt előszavában azzal folytatta: „A valódi szférája el van előlünk takarva; pedig ott lehet, ott van az élet, növényzet, melegség – és talán boldogság is. Ezt a képet a földönlakók sohasem látják. Nőm, ki ugyanegy színpadon működött Blahánéval, azt mondta róla, hogy ő a legkitűnőbb drámai művésznők egyike. Nekem is megadatott, hogy őt egy magasan tragikus drámai szerepben láthassam. A tragikai múzsának minden ajándéka egyesítve volt nála: mély érzés s annak minden változatait kifejezni tudó hang; megkapó indulatkitörések, beszélő arckifejezés, eredetiség a felfogásban; plasztikai mozdulatok és előkelő egyszerűség. Mindenki azt mondta róla ez alkalommal, amit Jókainé: ez egy elsőrangú drámai művésznő.”

De hogy mi volt az a „tragikus drámai szerep”, Jókai nem írta le és a korabeli színházi krónikákban sem igen lehet nyomára bukkant, azt viszont különös látomásként jegyezte meg: „Bizony a tragikai múzsa volt Blahánénak az édesanyja. Hanem hát az előkelő anya még aztán sem adoptálta legkedvesebb leányát, mikor véletlenül felismeré. Pedig az szerette őt…”

Blaha Lujza 1870 körül Fotó: Ede Ellinger (1846-1915) 
Képforrás: Wikimedia Commons

 

Szerette őt… bizonyára, arra a Naplóban is akad utalás, hogy Blaha Lujza szerette a szomorújátékokat, s talán tényleg szívesen kipróbálta volna magát komolyabb drámákban, de az, amiben igazán nagy volt, amit maga tett naggyá, a népszínmű már nem engedte el. S ő megadta magát? Aligha, annál keményebb fából faragták,

teljesítette, amit vártak tőle, és beletörődés helyett inkább művészi magaslatra emelte.

Ezt mutatta egész pályafutása attól a pillanattól kezdve, amikor a huszárőrmesterből vándorszínésszé lett édesapa, Reindl – Várai – Sándor és a színésznő édesanya, Ponty Alojzia mellett Reindl Ludovika ötévesen először színpadra lépett, a felvonások szünetében énekelt, hogy majd az apa halála után a díszletfestő mostohaapa nevét viselve Kölesi Lujzaként lépjen föl. Alig múlt húszesztendős, amikor első férje, Blaha halála után Pestre utazott, Szigligeti Ede szerződtette a Nemzeti Színházba, ahol a Rokkant huszár vagy: Tündérlak Magyarhonban című népszínműben debütált nagy sikerrel. (Akkoriban még egy fedél alatt élt még a Nemzetiben a klasszikus dráma, a népszínmű, az opera és az operett.) Rendezői, s a korabeli színpadi szerzők megláthattak benne valamit, egymásután kapta a kisebb, majd nagyobb szerepeket a divatos darabokban, a népszínművekben. S mire jól érezhette magát a Nemzetiben a Napló tanúsága szerint Szigligeti Ede lelkendezve újságolta, hogy új színház épül, ott a helye, ott aztán csakis népszínműveket játszanak majd, nem kell „operáznia”. Szigligeti és Paulay Ede azt tanácsolta, hagyja ott a Nemzetit, édesanyja és leendő férje nem örült neki – így jegyezte föl a Naplóban – Zichy Jenő meg azt írta: „Kis Blaháné, oda menjen, ahová a szíve vonzza, Blaháné mindennütt Blaháné marad!”

Szerepportrék, Vasárnapi Ujság 1896/10 Fotók: Strelisky Lipót (1816-1905)
Képforrás: Wikimedia Commons

 
Népszínházi szerződéssel a tarsolyában férjhez ment Soldos Sándor földbirtokoshoz, aki elvitte Hevesbe. Arra az időre Naplójában így emlékezett: Én most itt élek falun, és nézem, hogyan él a mi népünk. Egész nap künn járok: mezőn, kertben, pajtában, és minden menyecskét, minden parasztlegényt elfogok úton-útfélen, hogy elbeszélgessek velük. Mondják is mindenfelé, hogy „Ejnye, milyen egy fáin személy az ifiasszony” – ők persze nem tudják, hogy én „tanulmányozom őket„; ellesem a beszédjüket, a modorukat, a szokásaikat, mozdulataikat.
Íme a kor tudatos művésze?! Tudatos volt vagy sem, ki tudja, az azonban valószínű, hogy

mindazt, amit „tanulmányozott”, amit „ellesett”, a színpadon olyan közvetlen egyszerűséggel adhatta vissza, úgy telíthette élettel, hogy abból különleges, magával ragadó alakok sora születhetett.

S éppen abban az időben, amikor a színház igyekezett elszakadni a pátosztól, a nagy deklamálásoktól, amikor megpróbált romantikusságukban is természetes figurákat teremteni, s helyük volt a színpadon – nemritkán modoros stilizáltsággal – a népies történeteknek, motívumoknak.
Tudatos vagy sem, a Népszínház megnyitásakor nem volt jelen, még mindig nem tudta eldönteni, jól tette-e, hogy odahagyta a Nemzetit, aztán lassan mégiscsak megkezdődött a Népszínházban az élet, de nem egészen úgy, ahogy elképzelte, operettet is játszottak, meg voltak gyengébb darabok, s rossz kritika is jött, mégpedig Beöthy Lászlótól, a színész-színigazgató-újságírótól. A színésznő elkeseredett, de aztán mégis másképp gondolkodott, erről így írt: „Nem affektálok én, nem komédiázok én, hanem úgy játszom, ahogy a szívem sugallja. Feltettem magamban, hogy most meg fogom lesni minden lépésemet, mozdulatomat és ha csak egy kicsi is van benne abból, amit Beöthy írt, hát le fogom szokni.” Ezeket a sorokat azért érdemes most idézni, mert jól mutatja Blaha Lujza karakterét, színészi énjét, érzékelteti, micsoda erővel akarhatta a színészetet, a színpadot.

Az ünnepelt színésznő 1902-ben Fotó: Strelisky Sándor (1851-1923)
Képforrás: Wikimedia Commons

 
Végül Szigligetinek, Rákosi Jenőnek igaza lett, Blaha Lujza a Népszínházban talált igazi otthonára, lett ünnepelt primadonna, s bár elkalandozott a Várszínházba is, és amikor 1901-ben a Nemzeti Színház életre hívta az örökös tag címet, mi sem tetszett természetesebbnek, mint hogy Blaha Lujza legyen az első így elismert művész. S bár már a Millennium esztendejében kacérkodott a gondolattal, be is jelentette, búcsút vesz a színpadtól, időről időre újra szerepet vállalt a Népszínházban és a Nemzetiben is, a két teátrum egyesülésekor aztán a Nemzeti örökös tagjaként ott szerepelt. Játszott újra a Tündérlakban első nemzeti színházi fölléptére emlékezve, félévszázados színészi jubileumán Csiky Gergely A nagymamájában Szerémy grófnő édes-bús, iróniát sem nélkülöző szerepében, s bár idegenkedett a mozitól, A nagymama címszerepét Korda Sándor rendezésében mégis eljátszotta az 1910-es évek derekán. Ahogy azt sem szabad elfelejtenünk (erről írtunk 2025-ben a Magyar Fim Napján az Országút oldalán), hogy a magyar mozgókép első, játékfilmes elemeket is mutató darabjában, A tánczban, Pekár Gyula tánctörténeti ismeretterjesztő alkotásában is részt vett, csaplárosnőként csárdást táncolt a huszárőrmestert formázó Kiss Mihállyal.

A nemzet csalogánya, ahogy előszeretettel nevezték, 1926. január 18-án, ma száz éve szenderedett örök nyugalomra, hogy immár örökre megőrizze magának azokat a derűs és gonoszkodó, színészeket, színházi embereket, a teátrumok világát, korabeli pesti és vidéki életet idéző legendákat, történeteket, amelyeket még Naplója elől is eltitkolt 1920-ban (bár ígérte, hogy folytatni fogja), mert még valaki azt mondaná, „No nézd, ez a Blaháné hogy leírja, hogy ő így, meg amúgy; hogy mi jóba, mi rosszba volt sorja: hogy kit szeretett, ki szerette őt… Hát mi közöm nékem ehhez!?”

 

Nyitókép: Blaha Lujza szerepeiben, Vasárnapi Ujság 1896/10 
Fotók: Strelisky Lipót (1816-1905) Wikimedia Commons