Végig követve színészi útját úgy érzem, mindig kellett az a meghatározó rendező, akivel együtt tudott gondolkodni. Szerepeiben akkor teljesedett ki, amikor a rendező igazán hitt önben.
Sok múlik a szerencsén; azon, hogy a színész összetalálkozzék a rendezővel, akivel együtt tud gondolkodni, közös hullámhosszon van. Azt a furcsa, egymás felé áradó bizalmat, ami a legtöbbet jelenti egy színész számára, ami fölszabadítja, elindítja fantáziáját, Csiszár Imrénél éreztem először. Amikor a színész úgy érzi, együtt alkotnak. A rendező azzal a gondolattal ült le az olvasópróbán, hogy én bízom abban, ezt Blaskó Péter meg fogja oldani, belelátom a figurába, és tudom, majd hozzáteszi a magáét. A színész meg azt gondolja, a rendező majd elvezet az úton, amire én színészként átveszem a kezdeményezést, már az én érzéseim, élményeim, idegrendszerem van benne a figurában. Hozzáteszem azt a pluszt, amire ő talán nem is gondol. Úgy mondanám, ez az a színészi állapot, amelyben átadod magad annak, akiben bízol és aki bízik benned, és akkor együtt bejárjuk az utat. De ha nem engednek kibontakozni, ha a rendező nem kíváncsi arra, amit én gondolok, tudok. Ha az instrukció csak annyi: menj jobbra, menj balra, állj föl, így vagy úgy tartsd a lábad, az nem társas alkotói kapcsolat, hanem parancsuralom. A színész persze kénytelen-kelletlen elfogadja, mert le van írva a szerződésében, hogy a rendező kérésének meg kell felelnie… de az sem nem öröm, sem nem művészet. Ez akkor is igaz, ha a színész esetleg nem bízik magában, ahogy én egyáltalán nem bíztam abban, hogy A csapodár madárka Menátója az én szerepem.
Ennek a Padova környéki pocakos, tájszólásban beszélő parasztfiúnak a szerepét gyakran emlegeti annak példájaként, hogy a rendezői bizalom varázslatos átalakulásra képes késztetni a színészt.
Csiszár látta bennem ezt a figurát, és én egyszeriben megértettem, a fantáziám által át tudok alakulni. Volt egy pillanat, amikor azt mondta, Péterkém, azért állunk, mert nem viszed végig, amit akartál. Én viszont nem is akartam semmit – gondoltam… – de ő folytatta: azt akartad…, és úgy tudta elmondani, hogy máris enyém lett a figura. Hát persze, ezt akartam… Ilyenkor elindul az ember fantáziája, és megtörténik a csoda: igen, én vagyok az szalmakalapos komikus fiú…
Egyéni kiteljesedésében a rendezőn kívül mindig szerepet játszott a csapat. Az azonos értékrendet képviselő, azonos célért dolgozó együttes. Talán ezért indult nehezen pályája a Nemzeti Színházban, ezért kötik legjobb évei a Miskolci Nemzeti Színházhoz, majd a Katonához…
Valóban így van, pedig akad ebben is valami furcsaság. A Katona József Színház A revizor bemutatója után Zsámbéki Gábor meghívott, és vacsora közben egyszer csak azt mondta, tulajdonképpen én nem is nagyon instruáltalak. Erre csupán azt tudtam válaszolni, amit, amennyit mondtál, az éppen elég volt. Az eredmény azt mutatta, elindította a képzeletemet, megadta az utat. Tehát sokszor maga a bizalom elég. Amikor a Katona József Színházhoz szerződtem, ott már összeszokott, együtt lélegző társulat volt. Egyszerre ki volt írva a próbatáblára: Gogol A revizor és a szereposztás; a Polgármester Blaskó Péter. Talán a társulat is mély lélegzetet vett, az új fiú így kezd… Ez már önmagában az a bizalom volt, mondhatjuk szeretetnek is, amiről beszéltem. Arról szólt, hogy Zsámbéki hitte, úgy játszom el, olyan színvonalon a szerepet, ahogy azt a Katona értékrendje megkívánja, része tudok lenni az együttesüknek. És a bizalom talán a legfontosabb a színésznek.
A bizalom nagyon fontos, de nem elég. A bizalmon túl nyilván a gondolkodás volt közös. Abban az előadásban és a többiben – a Katonában, előtte Miskolcon.
Természetesen így van. Csiszár Imre beszélt arról, hogy őt, gondolkodását, rendezői pályáját meghatározta Major Tamás, akinek a tanítványa volt. Engem csakúgy meghatározott. Nem is tudom, mikor kezdődött. Talán akkor, amikor Kósa Ferenc rendezte az Ítélet című Dózsa-filmet; Bessenyei Ferenc játszotta Dózsát, Major Werbőczyt. Az operatőr Sára Sándor volt. Nekem, harmadéves főiskolásként volt egy kis szerepem. Déván forgattunk, esténként tátott szájjal hallgattam a nagyokat, ahogy a politikáról meg a Dózsa–Werbőczy viszonyról beszélgettek. Major valahogy megjegyzett. Ősszel kis szerepet adott az Athéni Timonban, aztán a politikai musicallé formált A luzitán szörnybe. Figyelhettem, hogy alakulnak az előadások. Próbáltam A kényeskedőkben is. Nem nagy lelkesedéssel. Egyszer Major rám szólt a büfében: lenézi ezt a szerepet, látom, hogy nem tetszik. Szedje össze magát! Én, amikor egymondatos szerepet kaptam a harmincas évek végén a Nemzetiben, megbecsültem, azt gondoltam, úgy építem föl, mintha én lennék a főszereplő… A kis szerepet is meg kell oldani, ha színész akar lenni; tessék így felfogni! Erősen beszélt, és másnap olvasom a próbatáblán: tizenegy órától házi főpróba, tíztől tizenegyig Blaskó próbál a vele szereplőkkel. Minden baja volt velem: hogy jön be, hogy vesz levegőt, hogy mondja… kiküldött, újra kezdte, ismételtette… Iglódi István, aki, szoros művészbarátságban volt Majorral egyszer csak odasúgta – dadogva, ahogy színpadon kívül mindig beszélt – szeret, szeret, azért csinálja veled, mert szeret…
Amit mond, azért is érdekes, mert a Nemzeti Színházban eltöltött első évekről eddig alig esett szó, ha mégis, akkor inkább negatív előjellel, mintha azok lényegtelen évadok lettek volna. Úgy érzem, a tanulás, a színpadi tapasztalat szempontjából nem volt eltékozolt idő, sőt meghatározó. Ha semmi egyéb, mint a találkozás Majorral, ahogy nagyon sok művész életében Törőcsik Maritól Székely Gáborig, Iglóditól Csiszár Imréig még sorolhatnók…
Olyannyira így van ez, hogy amikor beléptem a Katona József Színházba, ugyanolyan felkészültségem volt, épp Major által, mint azoknak, akik ott voltak. Egyivásúak voltunk, azonosan gondolkoztunk, félszavakból értettük egymást, nem kellett valahová fölnőnöm, valójában ott folytattam, ahol Miskolcon abbahagytam. De még Miskolcon voltam, amikor Piróth Gyula váratlan betegsége miatt, még a próbafolyamat idején át kellett vennem Matti, a szolga szerepét a Puntila úrban a szolnoki Szigligeti Színházban, Major Tamás, aki Puntilát játszotta. A hírre, hogy engem választottak ki, azt mondta: Az remek!
És tényleg remek volt, ahogy Major Puntilája szintén. A kép, amint a székeken kapaszkodva feljutott Hatelma hegyére, feledhetetlen mindazok számára, akik látták.
Tartuffe rendezése Miskolcon számomra külön főiskola volt; a címszerepet játszottam – Vas István gyönyörűséges fordításába. Az egyik próbán rám szólt: Ne kapkodja a sorok végén a levegőt, a gondolatot töri össze, az nem a sor végén fejeződik be, hanem a következő sor közepén! Ez házi feladat, menjen haza és egy levegőre gyakorolja, egy ívben mondja ki, akkor megvan a gondolat íve, nézőként értem, hogy mit akar mondani, és nem töri össze a verset. Aztán magyarázott: Ne azért mondja a szöveget, mert megtanulta, hanem azért, mert akar vele valamit, hogy célja legyen a bejövetelének. Nemsokára jön Elmira, meg akarja hódítani, ahogy Balzacnál Rastignac letekint Párizsra és azt mondja, meg akarom hódítani... Mindez nagyon fontos volt, nemcsak akkor ott, megőriztem a szavait, tovább viszem, más szerepeknél, ha újra verses darabbal találkozom, Ha a szerep szándékáról van szó, mindig Párizst akarom meghódítani, gondolok ezekre az instrukciókra.
A Nemzeti Színházban játszott először a Tragédiában.
Még főiskolás voltam, amikor Saint-Just szerepét osztotta rám Major a Párizsi színben. Elegáns dolog volt azt az egyetlen figurát megformálni.
Aztán jöttek az újabb találkozások a Tragédiával. Csiszár Imre miskolci szertartásszínházában Lucifer volt, majd a Nemzetiben az Alföldi Róbert rendezte, s méltatlan vitát kavart előadásban hajlott hátú, bottal járó Úrként jelent meg kopott öltönyben, hogy visszatérjen Péter apostolként Rómában és A Föld szellemeként. Még egyszer játszotta Péter apostolt, akkor Vidnyászky Attila rendezésében a szegedi szabadtéren.
A miskolci előadás Lucifere az emberpárt kudarcról kudarcra, vagy inkább tudásból tudásba vitte, mintha új és új ismeretekre akarná Ádámot ösztönözni, ahogy nem engedte megállni őket, mert mást, még többet akar mutatni. Az egyszerre volt emberi és angyali.
Volt abban a Luciferben, emlékeim szerint, tanító szándék is, mint aki tudja, még sok új föladat vár Ádámra.
Bizonyára az is volt, meg a lobogás, az ösztökélés, hogy ne várj, állj föl, ne lankadj, gyere, legyen erőd hozzá. Ki kell, hogy bírd, át kell, hogy éld még ezt is és amazt is. Különleges, sodró lendülettel, tűzzel vezette őket egyre tovább és tovább. Nagyon jó élményem volt az a Tragédia. Rusztikus térben játszottuk, egy erdélyi parasztházban; kétoldalt, sötétben volt a járás, ott öltöztünk a színek között, a belső tér volt világos. Volt valamiféle falusi bája. Körtvélyessy Zsolt játszotta Az Úr szerepét, gesztusaival, mint egy bábjátékos-néptanító mozgatta az eseményeket, a figurákat. Így jött be először Ádám és Éva, Bregyán Péter és Molnár Zsuzsa is kétoldalról, akár a bábfigurák fölfüggesztve.
Ez a néptanító persze lehet akár falusi pap, ahogy Az Úr annakidején Ruszt Józsefnél első megjelenésekor még főpapi díszben volt, a záráskor falusi plébánosként jelent meg. Ezek az előadások már mind túlléptek a klasszikusnak mondott Tragédiákon, amikor Az Úrnak csak a hangja zengett valahonnan a rivalda magasából.
Nagyon érdekes, hogy egy rendező hol határozza meg Az Úr alakját. Az Alföldi-féle előadásban egy idős úr érkezett, botra támaszkodva (talán valaha tanár volt), hogy nyugalmat árasztva elrendezze a dolgokat. Aztán a fiatalokkal táncol egy kicsit, majd visszatér Péter apostolként, A Föld szellemeként és belenéz, belekukkantgat a teremtésébe, megnézi mit csinált, esetleg kétkedik, vajon jól csináltam-e, netán elrontottam valamit.
Így aztán az örök vita Az Úr és Lucifer között még élesebb lett abban az előadásban, hangsúlyosabb, erőteljesebb Az Úr helye, szerepe.
Ez nagyon fontos, a drámai ütközet Az Úr és Lucifer között zajlott. Ez mutatja, mennyi minden, mennyi árnyalat van ebben a drámai költeményben. Talán csak a Fausttal, a Peer Gynttel mérhető. Beléptem, mint Péter apostol, aki elítéli a római infernót, a minőség és az igazságosság jegyében mondja: El fogsz pusztulni korcsult nemzedék. Korábban Péter apostol megfogalmazása csak egy szereplő szava volt, de ha Péter apostol képében Az Úr jelenti ki, abban már az is benne lehet, talán elrontottam, de nem engedem, hogy így folytatódják, bár ez a vég, a megérdemelt pusztulás. Úgy gondolom, azért fontos és jó rendezői lelemény ez, mivel Az Úrhoz érzelmileg, indulatilag, erőben hasonló Péter apostol jelenléte azt sugallja, Az Úrnak még van lehetősége beleszólni és megakadályozni a pusztulást.
Tehát Péter apostol nem közvetíti Az Úr szavát, hanem ő maga Az Úr.
Maga Az Úr, aki megpróbál rendet teremteni, és talán még azt is sejti, hogy ő maga sem csinálta jól, de az, ami történik, megengedhetetlen. Persze lehet, hogy ezt én akartam így beleérezni.
És A Föld szelleme?
A Föld szelleme is erő, maga Az Úr, aki arra inti az embert ne röpüljön ki a Föld szférájából, mert meg fog halni, ne kísérletezzen azzal, ami nem emberi léptékű, mert belepusztul. Ne akarjon belepusztulni, ahogy mondja: Térj vissza, a földön naggyá lehetsz, / Míg, hogyha a mindenség gyűrüjéből / Léted kitéped, el nem tűri Isten, / Hogy megközelítsd őt – s elront kicsínyül.
Ahogy a rendezők elképzelése szerint időről időre visszatért színészi pályáján a Tragédiához, úgy jött el újra a Peer Gynt. Kiemelkedő szerepeinek, alakításainak egyike volt Peer alakja; most a lánya, Blaskó Borbála rendezte Grane szereplőjeként ismét Peer alakjában állt színpadra. Képzelgések a Peer Gynt nyomán – ez az előadás alcíme. S a drámában, amelynek egyetlen pillanatában sem hagyja el a játékteret, az idős Peer gondolja-játssza-éli végig sorsát, históriáját.
A lányom ötletéből született és általa rendezett és koreografált Grane, amelyet egy pályázat támogatásával a Bethlen téri színházban mutattunk be, sőt, a tervek és remények szerint ősztől átvesz a Nemzeti, az elmúlásról beszél, megelevenednek Peer életének állomásai. Annakidején Csiszár Imre Peer Gyntje arról szólt, föladja-e az ember az álmait, önmagát; miért éri meg, megéri-e egyáltalán. Most idős emberként visszatekintve, újra játszva más gondolatok kavarognak bennem. Nagyvonalú előadás volt a miskolci. Hatalmas szellemi és fizikai igénybevétel...
Persze, csakhogy másképp. Közben kopik is az ember „munkaeszköze”, a szelleme, a teste… A Peer Gynt életem egyik nagy, ha nem a legnagyobb szerepe volt. Ahogy Peer végigjárta az útját, különböző élettereit, megélte a szerelmeket, a csalódásokat, a megcsalásokat, a bűnöket, ahogy az az előadás más dimenzióban, mégis az alapvető emberi érzésekről, küzdelmekről, helyzetekről beszélt, a kapcsolata az anyával, Åaséval, akivel a mesébe fojtják a gondot, a bánatot, és a szerelem az örökké várakozó Solvejggel, az maga volt a teljesség. A Granében a visszatekintésen, az önmarcangoláson, az elszámoláson, a kijavítás vágyán van a hangsúly. Időt kér még a Gomböntőtől, bizonygatja a jóságot, nyomot hagyna: jót, vagy rosszat… de az idő elfogy… és mi volt az értelme mindennek. Különös, a Csiszár-féle Peer Gyntben gyönyörű volt, ahogy Igó Éva idős Solvejgként ugyanúgy őszült meg, mint az öreg Åase. Benne volt, ahogy a szerelem lassan szeretetté nemesedik, ahogy társad lesz a szerelmed, ahogy a várakozó nő anyaként védi, óvja a férfit, a lányom rendezésében úgy öleli körbe az aláereszkedő kéklepel a Grane Peerjét. Transzcendentális, biblikus kép.
Egy korábbi beszélgetésünk tanulsága volt: a színész a színpadon mégiscsak egyedül marad…
Igen, ez magányos történet, a sorsunkkal egyedül vagyunk, és a színész háló nélkül, egyedül van, persze, ott vannak partnerek, de mégiscsak magának kell legyőznie félő önmagát.
Nyitókép: Jelenet a Grane előadásából: Szilágyi Ágota és Blaskó Péter. Fotó: Jókúti György
