Mi a tragikomédia születésének története?
Tragikus baleset adta a darab ürügyét, amelynek rémképei ötven éve elevenen élnek bennem: közvetlen közelről láttam egy ember halálát. Az Állatkertben dolgoztam, s három tevét kellett volna eljuttatnunk a városon át az Állatkertből a Nyugati pályaudvarra, hogy onnan Ausztriába szállítsák őket. Az Élmunkás hídnál (ma Ferdinánd híd) azonban az egyik kötőféken vezetett teve − amelyet én vezettem −, agyonharapta a munkatársamat, Keresztúri Ferencet. Ez a borzasztó élmény az Emberkert alapja. Keresztúri mellett két másik kollégámnak, Béli Zoltánnak és Huszár Sándornak is szerettem volna emléket állítani a hangjátékkal.
Képzőművészként hogyan került a Fővárosi Állatkertbe?
Fiatalemberként 1967-től állatgondozó voltam, és főleg nagyragadozókkal foglalkoztam. Ez a nyolc év volt ifjúságom legfogékonyabb időszaka, így én valóban az Állatkertben szocializálódtam, barátaim kedvesen meg is jegyzik: meglátszik rajtam. Mindenesetre bátran vallom, hogy az Állatkert volt az én egyetemem. Rengeteget tanultam az oroszlánoktól, tigrisektől, vadállatoktól és az emberektől is.
Hogy érti ezt?
Az 1970-es évek legelején csupa deklasszált elem, a régi rendszer bűnösnek kikiáltott egyénei sodródtak össze az Állatkertben. Hihetetlen sorsok, a hatalom által kerékbe tört karrierek fonódtak ott össze. A Majomházban volt Konrád atya, az egykori szerzetes, a Tigrisházban egy jutasi őrmester, Béli Zoltán egykori zászlós, én pedig egy volt gróf helyére kerültem a nagymacskákhoz. Édesanyám egyedül, szerény körülmények között nevelt, de mint „budai úrifiú”, aki Simonyi-Szemadám Pál egykori miniszterelnöknek − ha nem is egyenes ági − leszármazottjaként az ottani munkások közé illettem.
Fiatalon megszoktam már az árral szemben úszást és azt, hogy bárhogy is, de túl kell jutnom a nehézségeken.
A nagyragadozóknál nem lehetett hibázni, ha valaki földre került: vége volt. Ki kellett ismernem az állatok szokásait, jelzéseiket, és ott tanultam meg azt is, hogy az embereknél is ezt kell tennem, mert akár a túlélés is ezen múlhat. A legegyszerűbb fűtőtől a professzorig mindenkit meg kellett érteni, de rádöbbentem, hogy az ott dolgozók nem egészen értik egymást, mert eltérő célok hajtják őket.
Az Emberkert nem az állatokról szól…
Noha az Állatkertben játszódik, azért az embereken van a hangsúly. A darab azon a felismerésen alapul, hogy mindaz, ami az Állatkert kerítésein belül történt, az lényegében a 1970-es évekbeli Magyarország kicsinyített mása. A látszólagos szabadság és a vidám pillanatok elfedték a rendszer valódi működését és igazi természetét.
Az Állatkert Magyarország „modellje”, amelyben nekünk is csak a rácsok jutottak.
Aki jól viselkedett, az pórázon kimehetett, de a tömegekben ott maradt a gyűlölet, a stressz és a végtelen falak rengetege.
A darabban az ifjú gondozó, Győző állandóan arról kérdezősködik, ki kíséri az állatszállítmányt Hegyeshalomig? Ez nem véletlen, hiszen Hegyeshalom nekünk álom volt, a szabadság kapuja, a „bűnös” imperializmus, Ausztria kapuja. Álmainkban úgy képzeltük, hogy onnan már csak egy ugrás a túloldal, ahol megmenekülhetünk ettől az országtól.
Hogy látja, most, a rendszerváltoztatás után harmincöt évvel megvannak-e ezek a rácsok?
Nincs miért szépíteni, most is vannak rácsok, ha másfajták is. A fő probléma, hogy mindannyian műéletet élünk. A régi paraszti társadalom önellátó volt, holisztikus szemléletű világban élt, amelyben minden mindennel összefüggött. Ma ez nincs így, nem értünk semmihez, csak van három fő csapunk: a víz, a gáz, a villany. Ha csak az egyiket is lekapcsolják, végünk van. Nem értünk ahhoz, hogyan működik a rendszer, nem is tudjuk megjavítani. Mérhetetlenül kiszolgáltatottak lettünk, éppen úgy, mint az állatkerti állatok. Nem elég az élelem, kell a fűtés, kell a gyógyszer és kell a szabadság is, ha ez nincs meg, oda az emberségünk.
A XX. század közepére azonban elhülyültünk, így a saját kultúránknak már nem vagyunk birtokában. Életünk csak a feltételes reflexek sorozata, olyanok lettünk, mint a betanított majmok.
A falon megnyomjuk a gombot és világos lesz, de másra nem vagyunk képesek, ha a vezetékeket elvágják. Kultúrán kívüli, civilizálatlan társaság a miénk. Jövőnk azon is múlik, hogy a következő generáció milyen válaszokat talál az emberiség jelenlegi korlátaira.
Nyitókép: Szemadám György a tigrissel a Jelenetek egy emberkertből (Széphalom Könyvműhely) című kötet borítóján
Fotók: Tóth Gábor
