Persze dúsgazdag, országnyi vagyonokat birtokló emberek mindig voltak és lesznek, de az utóbbi évtizedekben az olló még tágabbra nyílt, és az olyan milliárdosok, mint Jeff Bezos vagy Elon Musk már valóban felfoghatatlan méretű vagyonnal és hatalommal rendelkeznek. Sokan nehezen nyelik le, hogy az adózási szabályok számos országban nekik adnak kedvezményeket, miközben a kisembereket agyonadóztatják. Az emiatt érzett düh a filmművészetet is elérte, és ugyan van abban valami enyhén bizarr, hogy sokszor gazdag filmesek mesélnek a társadalmi igazságtalanság miatt érzett frusztrációinkról, de ettől még tény, hogy ezek az alkotások jelenleg kiemelt figyelmet kapnak a nézőktől, elég, ha csak olyan sikerekre gondolunk, mint a dél-koreai Élősködők Oscar-díja, a Joker velencei diadala vagy A menü és az Aki bújt hollywoodi sikerei. Ezek a filmek mind más módon mutatják be a leggazdagabbakat, de az mindenképp közös bennük, hogy nem igazán áll szándékukban empátiát ébreszteni bennünk irántuk. A tavalyi Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma-díjával jutalmazott A szomorúság háromszöge nem éri be kevesebbel annál, minthogy kinevettesse és szánalmas, kicsinyes, önző, a társadalmi érzékenységet egyáltalán nem ismerő alakoknak mutassa be őket, miközben a hatalom és a pénz természetéről is elmond valamit. A svéd Ruben Östlund rendező nemes egyszerűséggel azzal szembesít minket, hogy mi sem vagyunk jobb emberek a gazdagoknál és a hatalmasoknál, mi is nagyjából ugyanazt csinálnánk, mint ők, csak az a különbség, hogy nekünk ehhez nem áll a rendelkezésünkre elég pénz és hatalom. De ha rendelkezésünkre állna, semmivel sem lennénk különbek náluk. Szerencsére ezt az „üzenetet” nem ennyire nyíltan dörgöli a képünkbe, hanem egy nagyon trükkös, három nagy felvonásból álló film végén juthatunk erre a következtetésre.

 
A szomorúság háromszöge elején egy fiatal modell párral ismerkedhetünk meg. Először a fiút látjuk egy modellválogatáson, majd egy közös éttermi vacsora és annak utójátéka következik, ahol vita keveredik köztük a pénz és a nemi szerepek miatt. A második, talán leghosszabb ideig tartó „felvonásban” egy luxus óceánjáró fedélzetén járunk, ahol a fent említett pár is élvezi a semmittevést, miközben sorra ismerkednek meg a hajó nem mindennapi utasaival és az őket lelkesen kiszolgáló személyzettel. Végül, de nem utolsósorban következik a harmadik szakasz, a hajótörés utáni lakatlan (?) szigettel, ahol a túlélőknek össze kell dolgozniuk, hogy kibírják valahogy a mentőcsapat érkezéséig, és az új helyzetben felborulnak köztük a korábban kialakult hatalmi viszonyok. Ruben Östlund számos ország összefogásával készült koprodukciójában a történet másodlagos, a rendezőt valójában a dúsgazdag milliárdosok életmódjának kifigurázása érdekli, a cselekmény pedig csupán azt szolgálja, hogy megteremtse a megfelelő közeget és szituációkat ehhez. Találhatunk a hajón orosz oligarchát, nyugdíjas brit fegyverkereskedő házaspárt és középkorúan visszavonult techmilliárdost is, a dúsgazdagok minden rétege képviselteti magát. A film viccet csinál abból, hogy ezek az emberek mennyire nem állnak kapcsolatban a valósággal. A két és fél órás játékidő egyik csúcspontja a jelenet, amikor az orosz oligarcha felesége kitalálja, hogy a hajó összes alkalmazottja medencézzen és csúszdázzon egyet lazulásképp. Ha nemet mondanak neki, akkor megszegik a személyzet egyik alapszabályát (jelesül: semmire nem mondhatnak nemet), de ha igent mondanak, akkor csúszik minden és nem készülnek el estére a vacsorával, amin szintén ki fognak akadni a mélyen tisztelt utasok. Östlund viccei a játékidő előre haladtával fokozatosan durvulnak el, és amikor egy vihar közepébe kerül a hajó a kapitány vacsorája kellős közepén, a film is megérkezik a leghírhedtebb jelenetéhez: a vendégek sorra hánynak össze mindent a méregdrága pezsgővel, jön fel a csatornavíz a vécékből, és a felső tízezer tagjai szó szerint a saját hányásukban és ürülékükben fetrengenek.

Biztos lesznek, akik kiakadnak ezeken a jeleneteken, de a rendező van annyira okos és trükkös, hogy még a legközönségesebb poénok is arannyá válnak a kezei között: A szomorúság háromszöge sosem süllyed egy kakis-pisis Adam Sandler-film színvonalára. A harmadik szakasz talán a legkiszámíthatóbb része a filmnek, és valamivel hosszabb is a kelleténél, de Östlund itt is tartogat annyi jó karakterpillanatot és vicces fordulatot, hogy meg tudjuk bocsátani neki az üresjáratokat. A film a cannes-i bemutatótól egészen a legjobb film Oscar-jelölésig vitte, és közönségsikert is aratott a mozikban, ugyanis ritka jól sikerült kombinációja a harsány, közönségbarát vígjátékoknak és egy elgondolkodtató, okos társadalmi szatírának.

A szomorúság háromszöge az HBO Max kínálatában látható.