Tavaly megnyerte pályafutása második Arany Pálmáját Cannes-ban az Országút hasábjain is kitárgyalt A szomorúság háromszögével, idén pedig zsűrielnöki pozíciót kapott a fesztiváltól, így ő és zsűritagjai választhatták ki a verseny díjazottjait.
Az HBO Maxon most minden Östlund-rajongó bepótolhatja az ünnepelt direktor korai munkáit, ugyanis négy korai filmje is felkerült a kínálatba, kezdve a 2004-es Kavalkáddal. A sor a 2008-as Akaratlanullal, majd a 2011-es Play – Gyerekjáték?-kal folytatódik, majd a 2014-es és azóta amerikai remake-et is kapott Lavinával zárul. Aki rá tudja szánni az időt, hogy mindet megnézze, az egyfelől biztosan nagyon jól szórakozik majd, másfelől láthatja, hogyan alakult ki filmről filmre az a magabiztos, erős társadalomkritikai éllel rendelkező, fájó, kényelmetlen humorra építő filmes stílus, aminek azóta a mesterévé vált.
A 2008-as Akaratlanul formailag rendkívül letisztult film, és le sem tagadhatná egy másik svéd klasszis, Roy Andersson hatását. A direktor kizárólag statikus képekkel operál, a kamera sosem mozdul el a helyéről, hosszú beállításokkal dolgozik és hagyományos történetmesélésnek is híján van, vagy pontosabban fogalmazva: egyetlen nagy történet helyett öt rövidebb történetet kapunk. Ezek között látszólag nincs semmilyen összefüggés, a szereplői nem járnak át egyikből a másikba, teljességgel függetlenek egymástól. Ami mégis összeköti őket, az leginkább az, hogy Östlund mindegyikben csoportdinamikákat vizsgál, méghozzá egészen kényes helyzetekben. Az egyikben egy tanárnő szemtanúja lesz annak, ahogy egy idősebb kollégája bántalmaz egy rosszcsont diákot, és mivel nem tűri, hogy a tanártársai szemet hunyjanak az eset felett, ő maga válik kitaszítottá. Egy másik sztoriban egy középosztálybeli vendégséget követhetünk, ahol a tűzijátékozás során megsérül a házigazda szeme, de ő próbálja úgy végigcsinálni a bulit, mintha mi sem történt volna. Aztán megismerkedhetünk két kamasz lánnyal, akik kimennek vadulni az éjszakába, hogy ott az egyikük eszméletlenre igya magát, a másik meg magára hagyja. A negyedik sztori egy régi, kizárólag férfiakból álló baráti társaság hétvégi, sok alkohollal megspékelt kiruccanását mutatja be, ahol a tréfálkozás és egymás szívatása durván elfajul. Végül, de nem utolsósorban kapunk egy buszos jelenetet, amiben a buszsofőr kiakad azon, hogy valaki eltörte a vécé függönyrúdját, ezért félreáll a járművel, és kollektív büntetésként addig nem hajlandó továbbmenni, míg valaki magára nem vállalja a tettet.

 

Ahogy fentebb említettem, Östlund svéd kollégájához, Roy Anderssonhoz hasonlóan statikus beállításokkal dolgozik, viszont vele ellentétben a képei egyáltalán nem festményszerűek. Sokszor éreztem azt, mintha a kamerát csak ott felejtették volna, bekapcsolva. Gyakran nem látunk arcokat, a cselekmény egy része takarásban marad, és sokszor látszólag egyáltalán nem az volt a cél, hogy a legelőnyösebb, legtöbbet mutató szemszögből jöjjenek létre a felvételek. A rendező azt próbálja elérni, hogy az Akaratlanult nézve mi is szemtanúnak érezzük magunkat. Olyasvalakinek, aki szintén jelen van a kellemetlen pillanatok születésénél, de úgy dönt, hogy inkább csak nézi, és nem avatkozik közbe. Östlund gyakorlatilag cinkossá teszi a nézőket – és ettől is annyira kényelmetlen érzés elmerülni a filmje világában. Ülünk, nézzük, és legszívesebben rákiáltanánk egyik vagy másik szereplőre, mert annyira irritáló, amit csinál, de mégsem tehetjük, hiszen mi is csak csendes megfigyelők vagyunk. És könnyen lehet, hogy az életben is ugyanúgy meghunyászkodnánk – fotelhuszárnak lenni könnyű –, ahogy a történetek szereplői teszik. Az Akaratlanul kegyetlenül szembesít minket a gyarlóságainkkal, a képmutatásunkkal és azzal, mennyire imádjuk elkerülni a felelősségvállalást a tetteinkért. A film a nyers képi világa (a korabeli digitális kamerák képei azért nem voltak a legszebbek) és furcsa kompozíciói miatt az elején ugyan igényel némi türelmet a nézők részéről, de ha hagyunk időt arra, hogy ezt megszokjuk, akkor félúton biztosan beszippant, és iszonyatosan felpiszkálja az igazságérzetünket.


Az Akaratlanul az HBO Max kínálatában látható.