Napfelkeltére ébredni maga a csoda. A felbukkanó tűzgömb színpompás látványa és erősödő sugarai léleksimogatóak. Szemben ülni vele a stégen – megismételhetetlen pillanat. Lehet elmélkedni a világ dolgairól, át lehet értékelni múltunk történéseit. Az állandó körforgásban évente csak egyszer adatik meg, hogy a tó túloldaláról pontosan a menedéket nyújtó fakunyhó kitárt ajtaján süssön be a hajnali napfény, mivel a Föld kering a Nap körül, miközben saját tengelye körül is forog. Ne legyenek kétségeink, nem mi vagyunk a középpontban, hiszen az ember parányi teremtmény. Ahogy mondani szokták: nem körülöttünk forog a világ. Amint a természet, az időjárás is erősebb nálunk. Napokig tartó viharos esőzés, elviselhetetlen nyári hőség, küszöbig érő árvíz, csontig hatoló hideg szél, fagyos télben érkező hófúvás – mind-mind próbára teszi az ember fizikumát és elméjét. Ezekkel együtt élni mégis utolérhetetlen érzés, megismételhetetlen élmény, ami edzettséget, szabadságot, boldogságot, felszabadultságot kínál cserébe, mindazonáltal kiváló lehetőség arra, hogy a földi halandó szembenézhessen önmagával, újraértelmezze háta mögött hagyott életét, leszámolhasson a félelmeivel, elfogadóbb legyen, és elgondolkozzon fontos filozófiai és erkölcsi tételeken. Mindezeket a negyvennégy éves Ljasuk Dimitry is átélte, amikor a pandémia kezdetén elvonult a Tisza-tó lakatlan szigetére elsősorban azért, hogy megvalósítsa édesapjával közös álmukat. A magyar–ukrán származású reklámszakember és független filmes nem rejti véka alá, hogy önkéntes száműzetése élete legjobb döntése volt, pedig a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan eltervezte.
Fotó: Keresnyei Vince
A valamikori Szovjetunióban, Leningrádban születtem, édesanyám magyar, édesapám ukrán – kezdi életmeséjét Ljasuk Dimitry. – Magyarnak tartom magam, de ukrán származásomra, illetve orosz, ruszin, lengyel és osztrák felmenőimre is büszke vagyok. Szüleim a leningrádi orvosi egyetemen találkoztak, első látásra egymásba szerettek, és nemsokára én is világra jöttem. Ukrán nagymamám kívánsága az volt, hogy nagyapám keresztnevét vigyem tovább, de az nem lett volna szerencsés, mert több párttitkárt is úgy hívtak. Végül a pilisvörösvári nagymamám vágta el a gordiuszi csomót: apámat megajándékozta néhány magyar könnyűzenei lemezzel, azzal a nem titkolt céllal, hogy ismerkedjen a popkultúránkkal. Legjobban az Omega tetszett neki, különösen a banda Léna című slágere („Dimitrij Lénáról mesél”), s némi írásmódbeli változtatással így lettem Dimitry.
Az orvosi egyetemről diplomásként kikerülve a távoli, zord Szibériában ajánlottak szüleinek állást, s mivel arról hallani sem akartak, inkább Magyarországot választották. Édesapja nem tudott magyarul, de vállalta, hogy megtanulja a nyelvünket. Ez sikerült is neki, de élete végéig akcentussal beszélt. Először Tatabányán laktak egy panelházban, majd elköltöztek Karcagra, ahol a praxis mellé szolgálati lakást is kaptak. Végül Kisújszálláson kötöttek ki egy kertes házban, Dimitry öccse már ide született. A család sokat barangolt a környéken, fokozatosan fedezték fel a Tisza-tavat, akkori nevén a Kiskörei víztározót és annak legszebb részeit, a Görbe-tavat, az Óhalászi-szigetet, a VI-os öblítőcsatornát, az Aranyosi-szigetet, az örvényi Tisza-kanyart, a Morotvát. Apa és fia ide járt horgászni, innen gyökereznek a máig ható erős emlékek. Nyugalom, csend, boldogság. Szabad ég alatt aludni, a nádas szélén elfogyasztani az otthonról hozott elemózsiát, kenuval járni a kacskaringós lagúnákat, megfigyelni a madarakat, a halakat, megmártózni a hideg vízben, tapicskolni a sárban, elviselni a szúnyogok támadásait – mennyire más élmények voltak ezek, mint amilyeneket a nagyszüleinél gyűjtött a főváros környéki Pilisvörösvárott vagy a kis ukrán falucskában, Mizocsban.
Édesapám kilenc éve halt meg, horgászás közben. Nagyon hiányzik, hiszen nemcsak az apám, hanem a barátom is volt. Átragadt rám a Tisza-tó iránti szeretete, viszem tovább az örökségét. Mindig azt érzem, ha kimegyek a vízre, hogy ő is itt van valahol és figyel. Volt egy közös álmunk. Elkezdtünk építeni egy hajót, amit nem tudtunk befejezni, mert a sors közbeszólt. Amikor körvonalazódott a Jóreménység-sziget című nagyjátékfilmem ötlete, egyértelmű volt számomra, hogy ez a történet áll majd a mondandóm középpontjában. Bár itt nem hajó, hanem kunyhó a félbeszakadt munka tárgya, de ez semmit sem változtat az üzenet szimbolikus értelmén. A „szigetünkre” a koronavírus-járvány kitörése után költöztem, 2020. március 17-én. Minden kihalt volt, egy lélekkel nem találkoztam, az első három hónap alatt összesen két csónakot láttam. Számomra nincs megnyugtatóbb, mint kenuval egyedül evezni, és benn, a sűrű berekben eltöprengeni azon, milyen gyerek voltam, és mivé lettem, vagy átélni, megérteni, mit is akart nekem adni az apám, amit persze lázadó kamaszként félvállról vettem. Ma már az efféle utazásokat valóságos zarándoklatnak tartom, mintha csak végigjárnám az El Caminót.
Dimitry régóta cipelte magával feldolgozatlan emlékeit. Édesapja váratlan halálát képtelen volt elfogadni, ilyenkor nincs lehetőség feleletet kapni a megválaszolatlan kérdésekre, az elbúcsúzásra sincs mód. Az ezzel kapcsolatos érzések, gondolatok egyre csak kavarogtak benne, mázsás súlyként nehezedtek a vállára. Mindazonáltal álomfilmjének forgatása és elkészítése alkalmat adott neki arra, hogy méltó emléket állítson az édesapjának, újraélje közös élményeiket, megfelelő módon értékelje mindazt a sok jót (és rosszat is), illetve atyai tanácsot, amitől kiegyensúlyozott emberré lett. Ha a mozivásznon látottak másokat is önvizsgálatra ösztönöznek, ha megértik a szülőktől kapott erkölcsi hagyaték lényegét, a kötelék erősségét vagy lazaságát, akkor talán megkönnyebbül a lelkük. Ez persze fájdalmas-könnyes keresztút. És azt se titkoljuk: sokunknak van „rendezetlen számlánk”, amit életünk végéig törlesztünk. Ljasuk Dimitry most megkönnyebbült, hiszen filmjével el tud köszönni az édesapjától. A szigeten jött rá, milyen az igazi elengedés. De nemcsak ezt tanulta meg a szokatlan visszavonulásban, hanem azt is, hogy addig nem lehet boldog az ember mással, amíg magában nem tud boldog lenni. Ma már nincsenek félelmei, amikor egyedül van, és egyáltalán nem érzi magát magányosnak.
A cheyenne indiánok szerint az univerzumnak és minden természeti objektumnak, állatoknak, növényeknek, fáknak, folyóknak, hegyeknek, szikláknak stb. van lelkük vagy szellemük. Ez nekem is szent meggyőződésem, ezért így viszonyulok a vízhez. A természet igaz, tiszta, őszinte embere beszél a fákkal, hallja a tavak suttogását – vélekedik a göndör hajú, mosolygós Ljasuk Dimitry. – Ha megfelelő tisztelettel és alázattal közelítek a Tiszához, olyan harmónia alakul ki a folyó, az élővilág és köztem, ami nagyon erős ősi energiával tölt fel.
Nem azt mondom, hogy könnyű kiismerni, hiszen ezerféle jellemvonással bír. Lehet barátságos, lehet ellenséges, lehet szerethető, lehet megosztó.
Én sosem tudnám díszletként felfogni a természetet. Szeretek a része lenni, s mindent alaposan megfigyelni. Amikor a szigeten voltam, elkápráztatott, ahogyan visszatért az élet, varázsütésre kizöldült a kopár fű, felbukkant a kövek között a fürge gyík, jöttek a madarak a nekik kitett csemegére. Ilyeneket lehetetlen észrevenni a rohanó nagyvárosban, itt viszont megérinti a lelkemet ahogy a nap reggelente fürdik az Alföld tengerében, kimossa belőlem a feszültséget a folyó vize. Ahogy a Tiszában úszom, eggyé válok vele, körbeölelnek és befogadnak a hullámok. Megnyugszom, elszáll belőlem a félelem, és olyan inspiráló gondolatok kerítenek hatalmukba, melyek gyógyítólag hatnak rám. A természet képes meggyógyítani az embert, bármi baja legyen is. Boldoggá tud tenni. Talán túlzás, de megtaláltam a pótapámat. Eddig is erős kapocs fűzött a Tisza-tóhoz, ami most még erősebbé vált. Számos kisfilm és bejelentkezés után nem véletlenül készült el 2021-ben a folyó kárpátaljai hulladékszennyezéséről szóló, A Tisza nevében című környezetvédelmi filmem.
A mai ember rettentően pazarló életet él, vissza kellene venni magunkból, vált témát riportalanyom, majd sorolja, milyen sok mindent kellett megtanulnia szigetléte alatt. Az operatőri munkán kívül az is nagy kihívás volt számára, hogy az építményeket, a kertet is ő készítette el. Felforralta a Tisza vizét, azt itta, azzal főzött. A hűvös idő beálltával minden reggel fát vágott, és begyújtott a kunyhó közepén álló kis kályhába, azon forrósított vizet, amit termoszban tárolt. Naponta egy litert használt belőle leveshez, teához, vietnámi csepegtetős kávéhoz. Lavórban tisztálkodott, és gyakran úszott a sziget körül. Maga mosta a ruháit, ahogyan régen a falusi asszonyok a patakban, de nem sikerült rájönnie a praktikákra, pedig még egy mángorlót is beszerzett. Az olyan hétköznapi rutin, mint a mosogatás vagy a takarítás sem ment könnyen.
A szigetlakó virágokat ültetett a tóból összegyűjtött hulladékpalackokba, konzervesdobozokba, kaspókba, lett néhány tő paradicsom- és paprikapalántája is. A bőséges termés cserealapot képezett, egy környékbeli horgász szalonnát, tojást adott érte. Amikor elfogytak a konzervjei, horgászni kezdett, és fejedelmi ételeket készített a kifogott halakból. Ha úgy hozta a kedve, az általa kemény fizikai munkával épített stégen terített a vacsorához, övé volt a világ legszebb kilátású étkezőhelye. A modern kori remete szoros napirend szerint élt, sok időt szánt a filmjéhez készítendő felvételekre. Mivel a szigeten talált akkumulátort sikerült az elhagyott gátőrházban feltölteni árammal, elővehette a laptopját és a mobiltelefonját is, de ezeket csupán addig használta, amíg reklámügynökségének munkáját szervezte, vagy szeretteivel váltott néhány szót.
Nomád körülmények között az ember nagyra tudja értékelni a civilizáció vívmányait. Hogy jól fűtött otthonunkban egyetlen gombnyomással minden elérhető. De hiába kényelmes az életünk, még sincs időnk semmire, vagy egyszerűen képtelenek vagyunk értelmes dolgokra figyelni. Amióta visszajöttem a szigetről, sokkal többet olvasok, tévét egyáltalán nem nézek, időnként kikapcsolom a telefonomat, az árammal is takarékosabb vagyok, és még gyakrabban járok ki a természetbe. Ha hiányzik a folyó, sétálok a Duna-parton, vagy fogom magam, és elmegyek a Tisza-tóhoz.
Dimitry gyermekkora óta érdeklődik a vizuális kultúra iránt, a tiszafüredi iskola fotószakkörében kapott rá az ízére. Első fényképezőgépe egy Szmena volt, majd beszerzett egy Zenitet. Máig kedvenc filmje az 1988-ban bemutatott Oscar-díjas olasz filmdráma, a Cinema Paradiso, amely az odüsszeuszi útkeresésről és az emberek mozi iránti hűségéről szól. Negyvenévesen kezdett el természet- és dokumentumfilmeket forgatni, de mindig is arról álmodozott, hogy nagyjátékfilmeket, művészfilmeket készítsen. S elindult ezen az úton. Több mint két éve határozta el a szigeten, hogy debütálásként az ott gyűjtött élményeiről és gyermekkori visszaemlékezéseiről fog mesélni. A kunyhóban írta meg a forgatókönyvet, amelyet a valóság és az élet alakított véglegesre, és olykor a szerencse is közrejátszott a történések kimenetelében. Emellett fiktív elemekkel is bővült az alkotás. Műfaját tekintve nem természetfilm, hanem természetben játszódó kalandfilm, monodráma. A Jóreménység-sziget olyan alkotás, amelyet gyógyírként írhatna fel az orvos a lélekben szenvedőknek.
A forgatás 2020 márciusától 2021 októberéig tartott, majd hosszas utómunka következett. Mindent egyedül csinált, az írástól a rendezői, az operatőri, a zenei szerkesztői munkán át a vágásig. Nem mellesleg ő a főszereplő és a producer is. Az utómunkálatoknál volt segítsége, legjobb barátja, Tasi Zoltán a film színezését végezte, egy filmstúdió pedig a hangot állította be tökéletesre. Azt mondják, egy elsőfilmes olyan témát dolgozzon fel, amelyik a saját története, vagy saját közösségével, élőhelyével kapcsolatos, hiszen így tud leginkább azonosulni a filmmel. Hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, hogy már a november közepi országos bemutató előtt több nemzetközi díjat is nyert a produkció, például az isztambuli fesztiválon Ljasuk Dimitrynek ítélték oda a legjobb elsőfilmes rendezőnek járó elismerést.
A sziget valószínűleg előbb-utóbb zarándokhellyé válik. Ahogyan a híres filmek esetében, bizonyára ennél is kíváncsiak lesznek a mozinézők a cselekmény helyszínére. Ljasuk Dimitry a féléves karantén és a forgatás után lebontotta a fakunyhót (a stég megmaradhatott), és elhagyta a szigetet, amely valójában félsziget, hiszen a régi időkben terelőgátként használták. Tavaly nyáron önkéntesek segítségével közösségi pihenőhelyet hozott lére, ahová kerékpárral és gyalogosan egyaránt be lehet menni. A kulcsosház elvét követő területet bárki felkeresheti, és megpihenhet a csodálatos környezetben, cserébe azonban vigyáznia kell a berendezésekre, és gondoznia kell az ott ültetett növényeket. Idén tovább bővült-szépült az életre kelt látványosság, a szép számú önkéntes csapat megerősítette a stéget, újrafelhasznált anyagokból öltözőházikót, padokat, szerszámtartókat, szelektív hulladékgyűjtőt alkotott, uszadékfából pedig vesszőkerítést. Lesz majd ingyenes tanösvény is, ahol a sziget élővilágát mutatják be. A rendező nem titkolt célja, hogy az őrizetlenül hagyott „fapados közkincset” felfedező emberek tanulják meg a természetben való pihenés és kikapcsolódás kulturált módját, írott és íratlan szabályait. Példás misszió ez, hozzátartozik a film utóéletéhez. Nem csoda, hogy Ljasuk Dimitry boldogsága határtalan.
Nyitókép: A Jóreménység-sziget. Fotó: Dimitry Films
