Színésznő, öt évadon át a debreceni Csokonai Színház igazgatója volt, s nemrég bemutatták első színházi rendezését, Szabó Magda Für Elise című regényének színpadi változatát. Hogyan találta meg a rendezői feladat?

Döbrentei Sarolta Egyszervolt lányok című kamaradrámája kapcsán fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy kipróbálnám magam a rendezés területén is. A darab Babits Mihály, Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső nőtársainak elképzelt találkozásáról szól. Megfogott a történet, amelyben a három nő együtt tölt el egy estét Babitsék esztergomi nyaralójában. A koronavírus-járvány végül elmosta ezeket a terveket. Később Gemza Péter, a Csokonai Színház igazgatója felvetette, hogy érdemes lenne egy különleges darabbal megnyitni új játszóhelyünket, a Csokonai Fórumot, Szabó Magda regényének színpadi adaptációjára gondolt, és – számomra meglepetésként – rám, az előadás rendezőjeként.

Miként sikerült áthidalni az epikus mű és a dráma közötti műfaji különbözőségeket, hogyan teremtettek párbeszédes szituációkat a regényből?

Adorján Beátával, az előadás dramaturgjával a rendkívül szövevényes, sok szálon futó regénynek leginkább azokra a lényeges egységeire figyeltünk, amelyek párhuzamba állítják az írónő fiatalkori és idősebb énjének gondolatait és cselekedeteit.

Természetszerűleg másképpen látta a világot kamaszként, mint élete alkonyán, és – önéletrajzi mű lévén – egykori önmagára is reflektál a regényben.

Ez magában hordozza az őszinte szembenézéssel kapcsolatos lehetséges félelmeket is, talán még szégyelli is néhány korábbi tettét. A nézők kislányként és kamaszként is láthatják Szabó Magdát a színpadon, ezért tartottam fontosnak, hogy még narrátorként is megjelenjen az előadásban, képviselve így az írásában olvasható önreflexív attitűdjét a színházban is.

Ráckevei Anna néhány éve eljátszotta Lear király szerepét. Fotó: Máthé András/Csokonai Színház

Rendezői szemmel melyek a darab legfontosabb gondolatai?

Lenyűgöz Szabó Magda életöröme, emberszeretete és briliáns humora is. Bámulatos látni, hogy nem kesergett, nem sajnáltatta magát – pedig ő is keresztülment számos fájdalmas időszakon –, hanem köszönetet mondott és hálás volt azért, hogy élhet és alkothat. Az emberek egy része hajlamos azt gondolni magáról, hogy nincs ereje elérni egy kitűzött célt, és amikor ez valóban nem sikerül, sokan másokat hibáztatnak ezért, és másokra hárítják a kudarcuk felelősségét. Ő nem így gondolkodott, minden nehézségét a maga javára fordította, és példát mutatott abban, hogy másképpen is lehet élni.

Lehet, hogy egy reményét vesztett néző éppen attól kaphat új inspirációt és erőt, hogy megnézi ezt az előadást.

Az csodálatos lenne.

Plasztikusan tiszta, fehér geometriai formákból áll a díszlet, amelyek a kortalannak tűnő játéktérben hol ajtóként, hol bútordarabokként is működnek, de a különböző, színpadon látható alakzatok – illetve azok hiánya, például a falban – kirajzolhatnak egyfajta érdekes kirakós játékot is.

Jól gondolja, a színpad elején, jobb oldalon még egy apró makett is látható, amely az írónő maga készítette gyermekkori játéka. Kislányként így próbálta, kezdte megteremteni a saját kis közegét. Kupás Anna díszlet- és jelmeztervező célja pedig az volt, hogy Szabó Magdának az egykor apró játékában megjelenő, később pedig széles szellemi horizonttá kiteljesedő önálló, „elvarázsolt világát” színpadra álmodja.

Azt mondta, Szabó Magda minden megélt nehézségét önmaga javára fordított. Mi szükséges ahhoz, hogy a színész egy-egy karakter gyötrődő lelki problémáinak eljátszása után képes legyen kiszakadni a szerepből, és ne gátolják a mindennapi életében a színpadon felszínre hozott érzelmi mélységek?

Amikor a színész már hosszú ideje gyakorolja a hivatását, és felfedezte magában a különböző indulatait, a szerep elemzése során képes megkülönböztetni például a harag vagy a fájdalom finom árnyalatait. 

Ilyenkor a saját életében megkeresi azokat az élményeket vagy történéseket, amelyek hasonlóak az adott szituációban a színen megjelenítettekhez. Jó esetben a rendezővel, a szereplőtársakkal együtt pillanatról pillanatra kidolgozza az előadást, így amikor az előadáson fontos pontokhoz ér, képes előhívni magából ezeket a gondolatokat és érzelmeket.

És lépésről lépésre végigjárja a már előzőleg közösen lefektetett lépcsőfokokat. Ha sikerül mindegyikre rálépni, akkor jó az előadás. Viszont fontos, hogy tudjuk: hol a határ, hogy kontroll alatt tartsuk az érzelmeinket, úrrá tudjunk lenni rajtuk, és az előadás végén kilépjünk a szerepből. Hiszen, ha magunkkal vinnénk a színpadon megjelenített fájdalmat, abba belerokkannánk. Csodálatosak és valóban zseniális színészek azok a kollégák, akik vették a bátorságot, hogy átlépjék a Rubicont, de a többségük gyorsan el is égett. S bár igaz, hogy a színészet veleszületett tehetség, elhivatottság és szorgalom nélkül mit sem ér, de hivatásunk egyben kézzelfogható szakma is, amelynek vannak konkrét, megtanulható fogásai, és ez is közéjük tartozik.

Más oldalról megközelítve a lehetséges határokat: mire gondolt akkor, amikor a fiatal orosz rendező, Ilja Bocsarnikovsz felkérte, hogy játssza el Shakespeare Lear királyának férfi címszerepét?

Körülbelül ugyanúgy nevettem, mint most, először képtelenségnek tartottam. Megkérdeztem, hogy valóban komolyan képzeli-e, és kiderült, hogy igen. Azt mondta: azért gondolt rám, mert mint színházigazgató voltam már hatalmi helyzetben, akárcsak Lear király.

Lear, bár lemond az uralkodásról a lányai javára, nem adná át teljesen a hatalmát: amikor Önnek lejárt az igazgatói megbízatása, a királyhoz hasonlóan megtartott magának egy „száz fős magánhadsereget”?

Nem! Dehogyis! Én valóban minden hatalomról lemondtam akkor.

Az aktív részvételéről a színházi közösségben, a sokféle találkozási formáról a nézőkkel és az új szerepekről viszont egyáltalán nem. Nagy nőalakokat formál meg, máskor csupán néhány percig, kis szerepben látható a színpadon. A kazanyi születésű orosz Sardar Tagirovszki rendezte A kaméliás hölgy, avagy a kegyvesztettek tündöklése előadására gondolok. A Fekete Özvegy kis szerepét játssza.

Izgalmasnak tartottam a próbafolyamatot és az előadást is. Nincs hiányérzetem attól, hogy olykor rövidebb ideig vagyok a színpadon. A Hogyan nevezzelek? című előadásban például összesen talán harminc másodpercig tartott a jelenlétem, de nagyon fontos volt minden pillanat és mozdulat, mert a néző számára ebből vált világossá sok, addig nem ismert részlet. Sőt, a színpadon töltött kevesebb idő talán még nagyobb koncentrációt is igényel, hiszen nem szabad hibázni, mert szinte nincs lehetőség javítani. Az új szerepeket illetően egy érdekesnek ígérkező előadással készülünk a Madách-évfordulóra, a Tragédia írójának novellája alapján, Hétköznapi történet címmel. Vadász Krisztina – az elismert mozgásszínházi alkotó, Horváth Csaba tehetséges tanítványa – rendez legközelebb előadást nálunk, ezt a Színházi Olimpián mutatjuk majd be. Szerencsére mindig megtaláltak az igazán jó szerepek, és nagyon bízom benne, hogy ezután is így lesz.

Nyitókép: Jelenet a Für Elise debreceni előadásából. Fotó: Máthé András/Csokonai Színház