Augusztusi cardiffi koncertje az egész világot megmozgatta. Nemcsak bulváros fordulat: a bronxi születésű világsztár egyetlen ázsiai – a japán fővárosban, Tokióban tartott – koncertet leszámítva idén eddig csak az Egyesült Államokban lépett fel. Persze, a meglehetősen kényelmes menetrendű, vagyis az egyes állomások között nagy szüneteket hagyó turné összeállítása teljesen érthető, hiszen Joel legnagyobb sikereit az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Japánban és a felsoroltak mellett jobbára Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon érte el – bár, csak egyetlen példával előhozakodva, a The Stranger című 1977-es albuma az izlandi és zimbabwei albumeladási-toplistákon is előkelő helyezést vívott ki magának.

Képeink: színek, fények, villanások, hangulatok a cardiffi koncerten
A szerző felvételei
 
 
Billy Joel ettől függetlenül ismert és szeretett popsztár. Méghozzá olyan popsztár, akinek neve elé a mega vagy a giga jelző olyan természetesen illik, mint a teknőshöz a páncélja. Azóta, hogy huszonhárom évvel ezelőtt megjelent a Fantasies & Delusions című stúdióalbuma, egyszer sem vonult stúdióba albumot készíteni, csak két olyan live albumot állított össze, amely nem régi koncertekből építkezik, és csupán két új dalt adott ki: a Sinatra-hangzásvilágát idéző All My Life 2007-ben, a Turn the Lights Back On pedig most tavasszal érkezett. Korosztályából talán egyik pályatársa sem pörög úgy a zenei streamingplatformokon, mint Joel (a cikk írásakor 28,5 millióan hallgatják havonta a Spotify-on), leghíresebb stúdió-, live- és válogatásalbumai azonban folyamatosan megtalálhatók a lemezboltokban, bármelyik nagyobb bevásárlóközpontban, CD és vinyl formátumban is. Ráadásul a hűséges rajongók úgy viszik ezeket, mint a cukrot; több is akad közöttük, amelyik felkerült az album- vagy lejátszási listákra, akár négy évtizeddel az eredeti megjelenés után. A magát „a világ leghíresebb arénájának” tartó New York-i Madison Square Gardenben tartott koncertsorozatok, az A kategóriás popelőadók tisztelgése mellett a Billy Joel in Black & White című, Miamiban rögzített portréfilm és tucatnyi népszerű sorozatban vagy filmben (Direkt terápia; A Goldberg család; Utódlás; Csiszolatlan gyémánt; Másnaposok 3 – csupán néhány az elmúlt tíz évből, amely gondolkodás nélkül eszembe jut) elhangzó dal is hozzájárul a népszerűség töretlenségéhez.
 
 
London ikonikus vasútállomása, a Paddington egyes számú vágánya tele van Billy Joel-rajongókkal, akik mind a Great Western Railway által üzemeltetett cardiffi járatok egyikéhez tartanak a koncert előtti délutánon. Alig egy és háromnegyed óra a menetidő, a brit és walesi főváros között közlekedő járatok számát pedig éppen Joel koncertje miatt emelték meg, így őszintén nem értem, mire a nagy sietség és izgalom, ami a valamelyik albumhoz vagy turnéhoz kapcsolódó merch- (zenekari ajándéktárgy) kollekció egyes darabjait viselő hallgatókat átjárja. Azután mégis én vagyok a legjobban meglepődve magamon, amikor Paddington mackó szobrától nem messze, maga a New York-i világsztár sétál el mellettem, kezében csupán egy kézipoggyásszal, két asszisztens/kísérő társaságában – látszólag egyedüliként rájövök, hogy kit álcáz a napszemüveg és a baseballsapka, mégsem állok meg.

„Az emberek néha rám néznek a vasúton, és valami ilyesmi járhat a fejükben: »Nézd ezt a fickót, mindent megtesz azért, hogy úgy nézzen ki, mint Billy Joel. Senkit nem ver át!«” – nyilatkozta maga az előadó Stephen Colbert beszélgetőműsorában, nem is olyan régen. És hogy mi a slusszpoén? Pontosan ugyanerre gondoltam: ez a pasas keményvonalas fanatikus lehet, ha külsőleg is ennyire törekszik a hasonlóságra.

Immáron Wales szívében maga a koncerthelyszín, a Principality Stadion (Millennium Stadion) lassan telik meg, pedig a hetvenkétezer férőhelyes létesítmény minden jegyét eladták; akadnak sokan, akik nem a szigetországból jöttek. „Nagyon jól érzem magam itt fent!” – kurjantja el magát azzal az erőtlenséggel Chris Isaak, amellyel végig szórakoztatja a közönséget. Az előzenekar – pontosabban a hatvanas kaliforniai előzenész és bandája – különös választás, mert Isaak olyan, mint egy kiszuperált countryénekes egy művészi westernből, vagy egy levitézlett rockabillysztár a nyolcvanas évek süllyesztőjéből. Várni kell arra, hogy az I Want Your Love vagy a tényleges slágert jelentő Wicked Game elhangozzon, de aztán a gitárpárbajjal véget érő rock ’n’ roll szám, a gitárostársakkal tánclépésekben előadott szomorkás melódia vagy az Elvis-feldolgozás sem ér sokat. Szerencsére az egész a nem is olyan régi Take My Hearttal, aztán a kellemes San Francisco Daysszel, majd a nem túl komplex, de jól előadott Baby Did A Bad Bad Thinggel ér véget.

Megérkezik a szimpla fekete szerelést viselő Billy Joel, leül a zongorához és ha nem is a húrok közé, de a fekete-fehér billentyűkre csap. Nem fürdik a közönség szeretetében, nem áll fel, nem hajol meg, nem tapsoltatja magát.

„Billy nem tudott eljönni ma este, én vagyok Billy apja. De ismerem az összes cuccát, most én fogok beugrani helyette” – mondja nevetve, amikor megszólal.

Gonoszság vagy keménység? Az első néhány dalból valóban nem derül ki, hogy Joel mit tudott egykoron – és mit tud, még ennyi idő után is. Mert a két és fél órás fellépés valami hihetetlen erődemonstráció, amelyhez hasonlót két-három pop-rock koncertélményen élhettem át: a The Rolling Stones egyik prágai, Bruce Springsteen & E Street Band dublini és talán Jimmy Buffett New Orleans-i buliján.

Az ötödik szám, a Zanzibar talán olyan jó, mint a stúdiófelvételen, a néhai legendás amerikai dzsessztrombitás, Freddie Hubbard szólója sem hiányzik, mert Carl Fischer, Joel állandó zenekari tagja remekül fújja az emlékezetes részeket. Itt indul be igazán a koncert: Joel elemében lehet, mert belekezd a What’s New Pussycat című slágerbe (az idén elhunyt Burt Bacharach által szerzett, Hal David által írt sláger Oscar-jelölést hozott a Mi újság, cicamica? című 1965-ös komédiának), de csak azért, hogy egyértelművé tegye, pontosan tudja, hogy Tom Jones hazájában lép fel. A következő dal, a Start Me Up igényes Stones-feldolgozás, de ebből a szekcióból az igazán jó döntés az An Innocent Man szerepeltetése – még azzal a geggel is, hogy nyugodtan pfújolhat a nagyérdemű, ha nem találja el a magas hangokat.

 
Joel hangja azonban teljesen rendben van. Mivel az egyik legkedvesebb szerzeményem tőle, kimondottan sajnálom, hogy a The Downeaster „Alexa” kisebb hajótörést szenved, de az érdektelen előadást csupa remekbe szabott produkció követi:

a folk-rockos Allentown örök érvényű kilátástalanságról szól, a Z-generáció kedvencévé lett Vienna pedig hiába íródott ötven évvel ezelőtt, teljesen ámulatba ejtő (Joel el is mondja, hogy valamiért a tinédzserek és húszas-harmincas nők slágere most ez a szám).

Nagyot szól a valaha volt egyik legnagyobb sláger, a My Life is, amelynél a kilencéves Della Rose és hatéves Remy Anne is csatlakozik a zongoránál ülő papájukhoz, de a kicsik közül csak a nagyobbik énekli az 1978-as pophimnusz részleteit. „Azt hiszem, akkor ez már az ő élete!” – zárja le a dalt az előadó, önironikusan és humorral. Képtelenség nem szeretni a megható pillanatot. (Máskor a vokalisták – Mike DelGuidice és Crystal Taliefero – is kapnak egy kis műsoridőt: egyik Puccini-operarészletet, a másik Tina Turner-slágert ad elő, roppant jól.)

Billy Joel rengeteg fontos, nagy popdalt írt és adott elő a karrierje során, a walesi koncert tökéletesen megmutatja, milyen értékes és különleges alkotó. Úgy prezentálja a New York State of Mind című dalát, mint egy másik olyat, ami nem volt sláger, bár talán nem emlékszik rá, hogy Wales egyik leghíresebb exportcikke, Shirley Bassey milyen varázslatosan dolgozta fel néhány évtizeddel ezelőtt. Sláger vagy nem sláger, Joel élvezetes és komolyan megrázó produkciót kínál – a The River of Dreams, a Scenes From an Italian Restaurant vagy a végére hagyott Piano Man esetében is. A ráadás sem kutya: öt szám, tomboló közönséggel. Hihetetlen is lenne, ha nem így reagálna a We Didn’t Start the Fire, az Uptown Girl vagy a You May Be Right dallamára és szövegére…

Nyitókép: Koncert előtt mindenütt a felirat: Croeso Billy! (Welcome –  Isten hozott –  Billy!) 
Fotó: Navarrai Mészáros Márton