Lánglelkű költőnk, Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója szolgáltatott apropót arra, hogy a kecskeméti Ciróka Bábszínház is beálljon a megemlékezők sorába. Kétszeresen merész húzásra vállalkoztak, hiszen színházcsinálóként az országban elsőként bátorkodtak olyan témát feldolgozni, ami jóformán mindmáig tabunak számít, hiszen a barguzini Petőfi-kérdés több mint harminc éve lezáratlan. Ugyanakkor ezt az előadást nem a megszokott bábszínházi gyerekközönségnek, hanem, történetükben először, felnőtt érdeklődőknek szánták. Amikor hírét vettem a produkciónak, kétségem sem volt afelől, hogy parodizálni fogják a szibériai ásatásokkal kezdődő és az idők során valóságos tudományos és politikai krimivé hízó históriát, hiszen ez a recept kezdetektől fogva jól bevált az igazság megismerését és elfogadását ellenzők részéről. (Mondom ezt saját tapasztalataim alapján, merthogy annak idején a Kecskeméti Televízió forgatócsoportjával együtt a Petőfi Népe című megyei lap tudósítójaként magam is részt vettem az 1989-es barguzini exhumáláson, és újságírói pályámat végig kísérte ez a kacifántos ügy. Már hazatérésünk után nem sokkal kijelentette egy állatorvos anatómus [!] a barguzini csontvázról közölt sajtófotó alapján, hogy az bizony női csontváz, ezzel teret adva a humorizálásnak. Voltak még hasonló momentumok, de most nem erről akarok írni. Azt lényegesebb kérdésnek tartom, hogy a Petőfi 200 néven futó bicentenáriumhoz igazodva valóban ezt a témát kellett-e választania a társulatnak.)
Petyefi Zander és Darima (Madácsi István és Darvas Emőke). Fotó: Ciróka Bábszínház/Ujvári Sándor
Fábián Péter író-rendező először még nem tudta, miként foglalkozzon Petőfi Sándorral, mígnem rádöbbent, hogy nemcsak megsárgult régi könyvekben, hanem a jelenkor internetes felületein is milyen sok írás foglalkozik a vele kapcsolatos legendákkal, melyek táptalajul szolgáltak a mítoszteremtéshez. A 48-as forradalmár halálával, eltűnésével kapcsolatban könyvtárnyi irodalom keletkezett, amint a szibériai teóriáról is jócskán vannak publikációk. A rendező két szálat húzott ki a gombolyagból. Az egyik történet: a segesvári csatában civilként szemlélődő költő nemhogy hősi halált halt volna (hiszen Bem távol tartotta a harci eseményektől!), hanem túlélte az ütközetet, menekülés közben megsebesítették a kozákok, majd hadifogolyként elhurcolták Szibériába, ahol a Bajkál-tótól 370 kilométerre lévő Barguzinban kötött ki. Ott még hét évig élt, verseket írt, sőt családot is alapított, így a mai napig élnek ott leszármazottjai. A másik mítosz: a világosi fegyverletételt követően fel-felbukkant a hír, miszerint a megtorlások elől bujkáló költőt itt vagy ott látták, majd ezen felbuzdulva az 1850-es években egymás után „születtek” az ál-Petőfik, akik valamiféle kiváltságos bánásmód fejében játszották szerepüket. Fábián Péter ebből a két legendakörből gyúrta össze a Barguzin – lehullt csillag fénye című darabját. A jól megbonyolított, meghökkentő fordulatoktól sem mentes, humorosnak és abszurdnak szánt história vitriolba mártott tollal íródott, ám néhol erőltetett paródiává, kabarévá válik. Ez nem kevésbé rontja azt a rendezői elvet, miszerint azt szeretné megmutatni, mit jelent az, hogy valaki magyar, hol kezdődik a magyarságunk, mennyire fontos a nemzeti identitásban a származás és mennyire fontos a kultúra, a magyar nyelv. Ennek illusztrálására láthatjuk: a burjátok megtanulnak magyarul, hogy értsék Petőfit és a verseit, végtére az a magyar, aki tud magyarul és érti Petőfit. „Köszöntsük Petőfi népét!” (lásd: Petőfi Népe újság!). Elgondolkodhatnánk ezen, ha nem hatna zavarólag a tréfás hangnem.
Bayarma, Petruska, Urjum szépunokák (Szörényi Júlia, Szekeres Máté, Lendváczky Zoltán). Fotó: Ciróka Bábszínház/Ujvári Sándor
A történet szerint dr. Nemmer Csaba régész Magyarországról felkeresi Barguzinban a 48-as honvéd hadifogoly, Petyefi Zander leszármazottjait, hogy az oda száműzött költő maradványainak tartott csontokat megvizsgálja, ugyanis így szeretne végső bizonyosságot szerezni a korábban állítottak valóságtartalmáról, egyszersmind lezárva ezzel az évtizedek óta húzódó vitát. Csak úgy sziporkáznak a poénok: „Túlélte még a hősi halált is!”, „Láttam őt és ő volt az!”, meg a viccesre átköltött verssorok: „Európa csendes, de még csendesebb Szibéria”, „Egy gondolat bánt engemet, sokáig voltam távol”, „Szolga földben nem nyugodhat!”, „Minek nevezzelek… Nem tudom.” Előkerül egy katonaládából a csontváz is, amin civakodik a magyar és a burját, végül testvériesen megosztozik rajta, hiszen Petőfi mindannyiunké: csípőtől felfelé egyiküké, csípőtől lefelé másikuké lesz. És a koponya? Azt nem adják, mert akkor nem tudják mutogatni ősapjukat.
Miközben a közönség nevetgél, azon töprengek, vajon tényleg ennyire kacagtató-e ez a történet. A médiának sokáig témát adó Petőfi-azonosítás és a körülötte kialakult számos méltatlan helyzet a tudományos világ korrekt és elfogadó hozzáállásával máshogy is alakulhatott volna – hiszen mégiscsak egy ember földi maradványairól van szó, bárki legyen is az! Vagy, ha eljön majd az idő, amikor valóban lezajlik egy korrekt vizsgálat és az végérvényesen a szibériai legendát igazolja, akkor azt miként fogadják majd azok, akik végig kinevették az expedíciós kutatócsoportot? Hamut szórnak a fejükre? Ez a bábszínházi előadás szórakoztató, hiszen azt nem lehet tagadni, hogy valóban voltak humoros, ha úgy tetszik: átgondolatlan vagy elhamarkodott momentumai az ügynek, és az író-rendező ezeket szépen ki is mazsolázza a nagy masszából. Magát Petőfit is kikacagja a publikum, hisz mit is tehetne a látottak alapján. Az egyik jelenetben Zander csak úgy tud megmenekülni üldözői elől, ha beugrik a Bajkál-tóba, majd a veszély elmúltával a partra vetődve leveti vizes gúnyáját és egy szál gatyában vacog. Ezt látva szerelme, Darima, a burját tevehajcsár lánya felkacag: „Petőfi Sándor gatyában táncol!” Ez humoros lenne? Szerintem nem.
Árnytechnikával jelenik meg a múlt. Fotó: Ciróka Bábszínház/Ujvári Sándor
A színészek láthatóan élvezik a fantázia és a valóság keverte játékot. Krucsó Júlia Rita (Oyuna, sámánasszony, ükunoka) szellemidézőként és csontőrzőként jól eltalálta a figurát, Darvas Emőke (Darima, minden burjátok ősanyja) eltúlzott hangsúllyal és gesztusrendszerrel hozza a szerelmes lányt, Madácsi István (Petyefi Zander, vagyis Petőfi Sándor) viszont kissé erőtlen száműzött. A színpadszélen elhelyezkedő zenészek (Rozs Tamás zeneszerző, Hegedűs Zoltán, Kuzsella Ákos, Révész Tamás) nemcsak a darabhoz tökéletesen passzoló, magyar népzenéből és ázsiai motívumokból ötvözött kísérőzenét játszanak, hanem a szibériai fogoly leszármazottjaiként szerepet is kapnak. És ha már bábszínház: stílusosan illeszkedik a darabba a múlt jeleneteit idéző, többször megjelenő „eleven” árnyjáték és árnytechnika. Erős elemet képeznek a fináléban elhangzó Petőfi-versek, a színészek egyszerre mondják a költeményeket, mindig más-más sor hallatszik ki, erősödik fel a hangzavarból, tényleg olyan, mint egy verskatedrális. Ez Sándornak is tetszene.
Nyitó fotó: Petőfi Sándor csontjait őrző sámánasszony (Krucsó Júlia Rita). Fotó: Ciróka Bábszínház/Ujvári Sándor
