Van, akinek játékát a jövő generációk is megcsodálhatják, és van, akiről még egy ábrázolás sem maradt fenn. Kik is ők? Ebbe avatja be az olvasókat Hortiné dr. Bathó Edit, a kiállítás kurátora, a Jászság szerelmese.
Több évforduló is kapcsolódik ehhez a kiállításhoz – kezdi a tárlatvezetést – hiszen Déryné Széppataki Róza százötven éve már az égi színtársulatban játszik, és száztíz éve született Jászárokszálláson Görbe János. Illetve száznyolcvanöt esztendeje nyitotta meg kapuit a Pesti Magyar Színház, amit ezernyolcszáznegyventől Nemzeti Színházként ismerünk. Ennek volt tagja Déryné és Kőszeghy Alajos, később pedig Pethes Imre és Görbe János is.
Rajtuk kívül Kaszab Annát, Küry Klárát és az operaénekes Székely Mihályt mutatja be a kiállítás, mint olyan művészeket, akik a környékről származnak, és akiknek a munkássága nagy szerepet játszik a magyar nyelvű színjátszás megteremtésében, vagy később váltak jelentős alakokká a színháztörténetben.
A kiállítás – mondja az igazgatónő –
nem egy szokványos tárlat, nem a tárgyakra helyezi a fő hangsúlyt, hanem a technikai eszközök keltette látványelemekre, virtuális megoldásokra.
Mégis először egy régi fésülködőasztalhoz vezet.
Itt láthatjuk Déryné zsebóráját, melyet állítólag akkor kapott, amikor végleg elhagyta a színpadot. Ez 1868-ban lehetett. Sajnos csak kölcsönbe kaptuk a rákóczifalvi Maci Múzeumtól. A fiókban még lapul egy, az emlékét őrző emlékplakett is, melyet minden évben kiosztanak, és két olyan személy vagy társulat kaphatja meg, akik a Jászság területén az előadó-művészetek valamelyik ágában kimagaslót nyújtanak.
Közben megelevenedik a tükör, és a Déryné-film kockái kezdenek peregni előttem Tolnay Klárival a főszerepben. Mint megtudom, Déryné és Kőszeghy Alajos nemcsak hogy földik és kollégák voltak, hanem gyermekkorukban együtt is játszottak. Akkor még nem a világot jelentő deszkákon, hanem Jászberény utcáin.
A későbbi Dérynét itt mindenki csak Patyikás Rózsinak nevezte, apja ugyanis gyógyszerész volt,
és Kőszeghy Menyhért főnótárius úr szomszédságában lakott, akinek volt egy Lojzi nevű fia. Ugyanabban a társulatban kezdték a pályájukat. Sajnos az ő neve egyáltalán nem ismert, sőt még egy ábrázolás sem maradt fenn utána. Korabeli színikritikákból és Déryné feljegyzéseiből tudhatunk meg egyet-mást róla, akinek nemegyszer partnere volt, s aki vele zötykölődött ekhós szekéren a következő napi alkalmi vagy állandóbb színjátszóhely felé. Ezt mutatja be a már említett film újabb részlete, melyen a színészek játszóhely nélkül maradva nyakukba veszik az országot.
A magyar nyelvű színjátszás kezdeteire emlékeztet egy játék is. Két zsinór segítségével kell egy táblán a szekeret a Nemzeti Színházba juttatni. Útközben azonban kisebb-nagyobb lyukak fenyegetik a rajta szállított golyót. Ha az beleesik, kezdődhet elölről az egész.
Nagyon ügyesnek kell lennie annak, aki szeretne végigmenni a pályán – mondja Bathó Edit, miközben kezébe veszi a két zsinórt. Az út régi képeslapokkal van kikövezve, rajtuk egy-egy város neve és színháza. – Jászberényből indulunk, és merre is menjek? – kérdezi magától, majd kis gondolkodás után Szolnok felé veszi az irányt. – Gyerekeknek szántuk, de a felnőttek is nagyon szeretik. Nem könnyű. A múltkor már eljutottam a színház sarkáig, de aztán mégis belepottyant a golyóm egy lyukba, na majd most – mondja, és Nagyvárad, valamint Kecskemét érintése után, a köztük lévő lyukakat kerülgetve sikerrel döccen le a szekér a Nemzeti előtt. – Bizony nehéz volt az út és kanyargós a pálya mindenféle értelemben.
Ahogy továbbmegyünk, egy színházi plakátokkal borított fal közepén Pethes Imre fordítja el a fejét. – Az 1924-ben elhunyt színész játékát csupán egyetlen némafilm őrizte meg; a Bródy Sándor regényéből készült A dada, melyben szerepe szerény, de annál erőteljesebb. A sok túljátszott figura közül a máig legérvényesebb alakítás. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Színház felvette örökös tagjai közé, s ezt egy kis márványtáblán meg is örökítette. Az épületet évtizedekkel ezelőtt felrobbantották, de a tábla némi kallódás után a múzeum birtokába került.
Székely Mihály operaénekest nem kell külön bemutatni, legalábbis a Jász Múzeum gyakori látogatóinak nem, hiszen emlékét már eddig is őrizte az állandó kiállítás jelmezeivel, személyes tárgyaival. – Itt most egy kicsit interaktívabb módon jelenik meg a művész. Azontúl, hogy tablón megismerhetik az életét, munkásságát,
ha belenézünk ebbe a szekrénybe, akkor legnevezetesebb szerepeiben láthatjuk és hallhatjuk őt.
De ezzel még nem fogytunk ki a meglepő technikai megoldásokból. Mindenki ismeri a karaokét. Itt is van valami hasonló, de kürioke a neve. – Küry Klára operett-énekesnő a tizenkilencedik század végi Népszínház legfényesebben tündöklő csillaga volt. Itt láthatjuk a Hoczi a szádat kuplé szövegét az Ártatlan Zsuzsi című operettből, és ha megnyomjuk ezt a gombot, akkor Küry Klárát halljuk énekelni.
Valóban, ha recseg is, ropog is a régi felvétel, azért a második refrén után mindenki vele énekelheti a hajdani slágert, amit egykor a suszterinasok fütyültek. Szerényen elhárítom a felém nyújtott mikrofont, és inkább egy régi tévékészülékre kérdezek rá.
Ezen a készüléken Görbe János filmjeiből láthatunk részleteket – magyarázza az igazgatónő, és bekapcsolja. Kicsit várni kell, hogy a kép megjelenjen, de ha ez megtörtént, kedvenc filmjeim egyikének kockái kezdenek peregni; a Húsz óra című alkotásé, melyben olyan nagyságokkal szerepelt együtt a magyar Jean Gabinnek is nevezett jászsági színész, mint Páger Antal, Keres Emil vagy éppen Őze Lajos.
Ha az előbb párba állítottuk Dérynét és Kőszeghy Alajost, akkor ugyanezt megtehetjük Görbe János és Kaszab Anna esetében is. Mind a ketten Jászárokszállásról származnak, és többször szerepeltek is ugyanazon darabban. Kaszab Anna elsősorban drámai színésznő volt, aki számos színházban, beleértve határon túliakat is, fellépett. Sajnos mára kissé elfelejtettük őt.
A kiállítás végén egy csoportkép fogad, pontosabban a hét színész, akik a végén összeálltak egy képpé. A bábuk jelmezei egy-egy emlékezetesebb alakításukat idézik. De miért van a fejük helyén propeller?
Ez nem propeller, hanem holorotor – javít ki Hortiné dr. Bathó Edit. – Ezt én is csak nemrég tudtam meg. A Jász Múzeum száznegyvennyolc éve alatt nem volt még ilyen, szinte csak a technikára épülő kiállításunk.
Ezek a művészek soha nem állhattak együtt a színpadon, de itt, most a modern technika segítségével igen.
Ha bekapcsolom, forogni kezd a rotor, és egy virtuális képen megjelenik az arcuk. A színészek életre kelnek, néznek és pislognak, levegőt vesznek és kifújják, pedig csak illúzió a hologramos technika által előidézett alakítás.
A kiállítás a Magyar Géniusz nyertes pályázata révén valósult meg, 2024 szeptemberéig várja az érdeklődőket.
Nyitókép: Déryné Széppataki Róza szobra (Wikipédia)
