Vegyünk például egy sokak által ismert példát. A Mark Zuckerberg által sikerre vitt közösségimédia-platform eleinte jó célt szolgált, hiszen online össze tudta kötni az egymást ismerőket, a valódi közösségeket áthelyezte az internetre is, valamint megkönnyítette az egymással folytatott kommunikációt. Most viszont ott tartunk, hogy az oldal szinte másról sem szól, mint arról, hogy az adataink begyűjtésével a létező leghatékonyabban tudjanak személyre szabott reklámokat elénk tolni, és úgy alakítsák az algoritmusukat, hogy az minél hosszabb időre odaszegezzen minket a kék-fehér oldal elé.

A Paradise című német sci-fiben is láthatunk a háttérben egyfajta világjobbító szándékot, hiszen a nagy találmány elvileg arra szolgál, hogy meghosszabbítsák vele az emberi életet, vagyis eggyel közelebb hozza a rég vágyott, de elérhetetlennek tűnő célt: az örök élet elérését az emberek számára. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy ezt kizárólag úgy tudják elérni, ha másoktól veszik el életidejüket. Persze nem rabló-, hanem piacgazdaságban élünk, a rendszer nem úgy működik, hogy elragadnak embereket a nyílt utcáról, akiknek aztán „lecsapolják” az éveit, hogy átadják másnak: a dolog első ránézésre sokkal civilizáltabban zajlik. Az embert felkeresi az otthonában egy utazó ügynök, első ránézésre olyan figura, aki átlagos esetben valamilyen piramisjátékba próbálna beszervezni vagy egy piszok drága biztosítást sózna ránk. Ez esetben viszont azt mondja el, hogy a DNS-ünk kompatibilis egy gazdag emberével, aki hajlandó mélyen a zsebébe nyúlni azért, hogy éveket vásároljon tőlünk. Ha épp kápé híján van valaki, húszévesen talán fel sem fogja, mit jelent mondjuk tíz évet eladni az életéből, hiszen abban az életkorban még könnyen tűnhet úgy: milyen sok van még hátra. Akkor csak az jár a fejében, hogy mi mindent tudna kezdeni azzal a sok százezer – vagy az évek számától függően akár 1-2 millió – euróval, amihez némi évleszívás után gyorsan hozzájuthat. Olyan ez, mint egy könnyen, gyorsan jövő hitel, aminek törlesztését csak évek múltán kell elkezdeni. Ahogy a devizahitelbe is tömegek ugrottak meggondolatlanul, úgy az emberek fiatalon az éveiket is könnyelműen osztogatják.

 

A film főhőse Max, aki a vállalat nevében beszél lyukat mások hasába, és kimondottan jó ebben. Csak akkor döbben rá, hogy mit is tesz valójában, amikor áldozatul esik a saját cége politikájának. Miután a feleségével, Elenával közös luxuslakásuk leég, és a biztosító az égve felejtett gyertya miatt nem fizet, megtudjuk, hogy a nő évei szolgálnak fedezetként a törlesztésre. Csakhogy ez 38 évet jelent, és nehezen elviselhető gondolat, hogy valaki harmincévesből néhány nap leforgása alatt közel hetvenévesre öregedjen. Hőseink nem is fogadják el: úgy döntenek, hogy elrabolják a nőt, aki Elena éveit kapta, hogy a feketepiacon visszafordítsák a folyamatot. Ha a sztori magja kissé ismerős valahonnan, az nem a kedves olvasó hibája: a 2011-ben mozikban debütált Lopott idő egy kísértetiesen hasonló premisszával rendelkezett, az pedig még érdekesebbé teszi a dolgot, hogy a Paradise alkotói egy másik Andrew Niccol-filmből is inspirálódtak: a filmben látható jövőbeni Berlin – engem legalábbis – a Gattacában látottakra emlékeztetett.

A Netflix filmjét tehát nem lehet túlzott eredetiséggel vádolni, bár tény, hogy a sok kisebb-nagyobb változtatásnak – és az azóta eltelt 12 évnek – köszönhetően a Paradise mégis frissnek hat. Bár a három rendező (!!!) kötelességtudó módon végigsorolja nekünk az összes (?) olyan társadalmi problémát és morális dilemmát, amit egy ilyen találmány okozhat, a film egy idő után szimpla üldözős-meneküls akció-thrillerbe megy át. Hőseinknek az elrabolt nővel át kell szökniük a szigorúan ellenőrzött államhatáron, miközben nyomukban vannak a cég elit kommandósai, valamint egy Adam nevű földalatti terrorszervezet, akik a maguk radikális módszereivel küzdenek a mesterséges fiatalítás ellen. Az egész aztán egy masszív akciójelenetben kulminálódik, de érezhető, hogy ezt csak úgy tessék-lássék módon vezényelték le az alkotók, és csak azért volt szükség erre a produkcióban, mert így adott pénzt rá a Netflix. Bár a film többször is fókuszát és ritmusát veszti, és csak felszínesen – a gazdagok csúnyán kizsákmányolják a többieket, ó, jaj! – foglalkozik egy olyan témával, aminek amúgy lennének mélységei, ennek ellenére a Paradise egyáltalán nem élvezhetetlen, amit az is bizonyít, hogy sokáig első helyen állt a hazai netflixes nézettségi listán. A világképe izgalmas, a látványvilága érdekes, a színészei jók, ráadásul egy-két jól sikerült fordulatot is tartogat a nézőjének. Egy Netflix-produkciótól ez már nem kevés.

 

A Paradise a Netflix kínálatában látható.