Hatvan évvel ezelőtt művészet volt a magyar mozi. Zseniális író írta a szívszorítóan szép regényt: Kosztolányi Dezső, érzékenyen tehetséges alkotótárs a remek forgatókönyvet: Huszty Tamás. Ítélkezni bátor, az őt körbekarámozó mindennapokat és a filmcsinálás fortélyait jól ismerő, értő művész rendezte a lelkiismeretünket megrázó, gondolkodásra ingerlő, lelkünket-szellemünket lázba hozó filmet: Ranódy László. Lebilincselően tehetséges színészek – Páger Antal, Latinovits Zoltán, Tolnay Klári, Törőcsik Mari, Bara Margit, Darvas Iván, Bessenyei Ferenc… – hitelesítették a kiegyezés utáni Magyarországon csetlő-botló, életük útvesztőjében eltévedt embereket: nyugdíjas levéltárost, szépreményű költőt, sorsába sorvadt feleséget, sorsával elégedetlen színésznőt, szépségét közprédára bocsátó úriasszonyt, üresfejű, krakéler katonatisztet, alkoholmámorban elrejtőző latintanárt…
Pacsirta: 1964. február 6-án mutatták be a Kosztolányi Dezső 1924-ben írt regényéből mozivászonra álmodott magyar filmet. Még fekete-fehér, még nem szélesvásznú…
Sárszegen vagyunk, évtizedekkel a kiegyezés után, 1899-ben. A városi Kaszinóban már a hajdani negyvennyolcasok is azt gondolják: Deák Ferencnek volt igaza – okosan kiegyezni jobb, mint eredménytelenül háborogni. Világosnál a ránk zúduló orosz túlerő előtt letettük a fegyvert, szabadságálmainkat a nagyhatalmak vérrel-vassal eltiporták. Deák Ferenc, a haza bölcse 1867-ben kiegyezett Béccsel. Sárszeg polgárai úgy érzik, úgy gondolják: jobb felejteni, kiegyezni, a körülményekkel megbékélve élni, mint a paragrafusokkal körülbástyázott hivatalokkal hadakozni, téveszméikhez foggal-körömmel ragaszkodó politikusokkal háborúzni, magánéletükben nap mint nap fájdalmasan megalázó vereségeket elviselni.
Sárszeg örök – néha parányi falu, máskor kisváros, olykor egész ország, világválság idején vihar dúlta földrész. Az örök Sárszeg arról híres, hogy az ott élő emberek kiegyeztek, elfogadták azt, ami van, és álmukban sem akarnak arra gondolni, aminek lennie kellene.
Vajkay Ákos nyugalmazott levéltáros a kiegyezés híve. Családi életében is kiegyezik. Becsületesen élek – állítja, és ez számára azt jelenti: tizenöt évvel ezelőtt elhagyta baráti társaságát, a kártyázó, italozó, duhajkodó Párducokat. Nem iszik, nem dohányzik, házuk csendjébe zárkózva él feleségével Pacsirtának becézett csúnya lányuk fennhatósága – magának sem vallja be: uralma – alatt.
Ország dolgában a kiegyezés okos vagy botor politika. Magánéletünkben a kiegyezés: kiismerhetetlen, boldog vagy boldogtalan jövő.
A Pacsirta című regényt Kosztolányi Dezső 1924-ben írta, négy évvel 1920. június 4. után.
A Pacsirta című filmet Ranódy László 1963 őszén forgatta, hét évvel 1956. november 4. után. Kiegyeztünk. Darvas Iván börtönben töltött évek után 1963-ban újra kamera elé állhatott. A korábban fasisztának bélyegzett, önkéntes száműzetéséből otthoni hívó szóra 1956-ban hazatért Páger Antal 1964-ben Vajkay Ákos megformálásáért Cannes-ban (megosztva) a Legjobb férfialakítás díját kapta.
A forgatás helyszínén, Baja város főterén a rendező szerint: „Vissza kellett varázsolnunk a regény történetének esztendejét, s ez a neonfényekkel, korszerű üzleti portálokkal és tévéantennákkal jól felszerelt kisvárosainkban a legnagyobb gond.” (Hétfői Hírek, 1963. július 8.) A forgatócsoport a technikai feladatot sikeresen megoldotta. Háborogtak is Baja polgárai – Felújították a főteret, most meg újra átépítik? – Aztán megnyugodtak: Ja, ez csak filmforgatás! A néhány napra átrendezett, múltba visszavarázsolt főtéren akadt ember, aki őszintén reménykedett az idők jobbra (vissza)fordultában. Negyedszázad múltán mesélte Tolnay Klári: „Darvas Ivánnal úri passzióból »végighajtattunk« az egyik bajai főutcán. Látni, hogy a film korhűsége kedvéért az állami boltok cégtábláit kicserélték régi, »békebeli« maszek cégtáblákra. 1963-at írtunk; azon a jó termővidéken is már erősödtek a termelőszövetkezetek. De ennél a kocsikázásunknál történt meg, hogy egy idős kis parasztember odasündörgött hozzánk, és egy maszek cégtáb-lára bökve megkérdezte tőlünk: – És tessenek mondani, a földből is visszaadnak valamicskét?” (Film Színház Muzsika, 1979. március 24.)
A Pacsirta című film – hiába fanyalgott néhány korabeli kritikus – 1963-ban és 2022-ben is remekmű: megrázó művészi erővel szembesít mindenkori megalkuvásainkkal, kiegyezéseinkkel – és a következményekkel.
Az őszinteség kikerülhetetlen szükségessége…
Hétköznapi történet: a Pacsirtának becézett csúnya lány egy hétre falura utazik, és szerető szülei azt remélik, hogy talán az ott élő, kétgyerekes özvegyember feleségül veszi. Apuska és Anyuska, a két öreg néhány napra kiszabadul csúnya lányuk szeretetbilincséből. Magányukban rádöbbennek, hogy van élet otthonuk maguk teremtette börtönfalain túl is: jóízű vendéglői ebéd, édes-bús színházi előadás, régi barátokkal örömteli találkozás a Kaszinóban, italok, szivarok, kártyapartik… a kiegyezés előtti életük.
Tolnay Klári valaha finom, mára házimunkában meggyötört ujjai tétován végigszaladnak az évek óta néma zongora billentyűin: hajdan boldog emberek boldogan muzsikáltak ebben a házban. Páger Antal, miközben nagyítóval silabizálja az étteremből hazahozott étlapot, azon töpreng: milyen lehet a csuka fehérborban. Izgatottan készülődik: feleségével színházba indulnak a másfél évtizede szekrényben porosodó estélyi ruhában, elegáns, sötét öltönyben. Étterem, színház, találkozás a főispánnal: a kiegyezés előtti életük…
(„És tessenek mondani, a földből is visszaadnak valamicskét?”)
Akkor is, ma is farkasszemet néz velünk, mozinézőkkel a kisvárosból menekülni akaró, menekülő költő, Latinovits Zoltán. Sárszeg polgárairól mond szigorú ítéletet: „befelé kunkorodik a lelkük”. A színész – a filmben a fiatal Kosztolányi – Kosztolányi Dezső özvegyétől kapta ajándékul az író nyakkendőjét, Latinovits Zoltán azt viseli, amikor arról próbálja meggyőzni a nyugdíjas levéltárost: nem szabad kiegyezni, befelé kunkorodó lélekkel élni – 1899-ben Sárszegen, 1924-ben Budapesten, 1963-ban Magyarországon.
Ország dolgában a kiegyezés okos vagy botor politika. Magánéletünkben a kiegyezés kiismerhetetlen, boldog vagy boldogtalan jövő. A filmkritikus B. Nagy László merte-tudta akkor megfogalmazni: „Az elmaradt tetteket, a kis gesztusokban árulkodó vágyakat, a kisvárosi kaszinótagok erőtlen hangoskodását végigélve olyan érzés fog el, hogy itt minden pillanatban meggyilkolnak valakit, miután minket, a tanúkat gúzsba kötötték, a szánkat betömték, s előbb-utóbb ránk is sor kerül.” (Kortárs, 1964. március)
Zseniális író, érzékenyen tehetséges forgatókönyvíró, a filmcsinálás minden fortélyát művészként értő rendező és lebilincselően tehetséges színészek hatvan éve forgatott filmje a Pacsirta. Ma is remekmű: megrázóan szembesít önmagunkkal, megalkuvásainkkal, kiegyezéseinkkel.
Bátorít, lelkesít: merjünk ne befelé kunkorodó lélekkel élni.
A szerző író, rendező, színháztörténész
Borítókép: Jelenet a filmből: Tolnay Klári, Páger Antal, Latinovits Zoltán. Fotók: Inkey Alice/a szerző archívumából
