És mindemellett Marton Éva kivételes pályafutásában fontos szerepe volt férje, dr. Marton Zoltán rendkívüli menedzseri munkájának is.

Hogy miből állt ez a munka? A Császárné szolgálatában című kötetből megtudjuk. Lapjain felelevenednek előadások, felvételek, s nemcsak színpadi, szervezési titkokra derül fény, hanem megmutatja két, egymásért minden áldozatra kész ember kapcsolatát is. Marton Zoltán júniusban megjelenő könyve ajándék, feleségét köszönti vele nyolcvanadik születésnapján.

 

Lehet, hogy a pisai torony eldől, de mi nem - mondja Marton Zoltán az 1982-es fevételről

 

Ötvenhárom napló volt segítségére, amikor megírta az elmúlt évtizedek történetét. Miért döntött úgy, hogy lejegyezi a napok hozadékát?

Egyáltalán nem volt szándékomban naplót vezetni. Azonban a sűrűsödő programok, időpontok miatt végül 1970-től már szükségem volt rá. Először azért, hogy a káoszt elkerüljem, később pedig már – ha röviden is –, de

lejegyeztem mindent, ami történt velünk, s ezt napi rendszerességgel tettem. Németországban találtam megfelelő naptárt, ezt a mai napig évente szállítják nekem Heilbronnból, mióta pedig Éva oktat az egyetemen, azóta neki is.

Annyi minden történt velünk, amiről társaságban gyakran anekdotáztam, így többen mondogatták, írjam meg. Neki is kezdtem, ezt megtudta az Operaház főigazgatója, Ókovács Szilveszter, s rögtön vállalta, hogy kiadja a kötetet. Többéves munka eredménye a könyv, amelyet most a feleségem születésnapjára jelentet meg a dalszínház. Meglepetés lesz számára is, hiszen nem olvasott még belőle egyetlen sort sem… De nem hiszem, hogy akadna történet, amelyikre másképp emlékezne, hiszen teljes őszintéséggel igyekszem átfogó képet adni az életünkről. 

A Lohengrin Ortrudjaként a MET-ben, 1984

 

S megmutatja, mennyi munka rejlik egy-egy sikeres debütálásban, az okosan felépített pálya mögött… Pedig autodidakta menedzser volt, aki az orvosi hivatása mellett tárgyalt, telefonált…

Ahogy már többször elmeséltem, Éva pályára lépését követően azt mondtam Lukács Miklós operaigazgatónak: én életem végén is egy boldog asszonyt akarok látni, nem egy tönkrement hangú operadívát. Nem hagyatkoztam e téren intendánsokra, nem bíztam az Interkoncertben sem, ezért vettem kézbe Éva karrierjének irányítását. Talán volt hozzá érzékem, kellő vagányságom, s amit kellett, azt menet közben megtanultam. És persze kezdettől fogva tudtunk nemet mondani… Naivitás lenne azt gondolni, hogy a szerepem mindössze a dollár- és eurókötegek számolásában merült ki. Bár nem szerettem telefonálni, ez is a munkám alapvető része lett, hiszen órákon át kellett egyeztetni a menedzserekkel, a szakmabeliekkel, hogy naprakész legyek. A széles körű tájékozódás elengedhetetlen. Sokrétű információ kell ahhoz, hogy az ember sikeressé válhasson. Egy fiatal művésszel az építkező munka hosszú idő után hozza meg a gyümölcsét. Így volt ez nálunk is, rendkívül kitartónak és türelmesnek kellett lennünk, kivárni a megfelelő pillanatot. Erre sajnos nem minden énekes képes…

Az alkat és a technikai tudás mellett én elsőként a mentális képességeket említem, mert meggyőződésem, hogy csak nagyon erős mentális bázissal bíró, pszichikailag jól felkészített művésszel lehet messzire jutni, és ez sok munka, kitartás, szorgalom meg türelem nélkül elképzelhetetlen.

Évában mindez együtt volt. S ez nem egy reggel nyolctól délután négyig tartó hivatás… A művésszel az év minden egyes napján ugyanolyan intenzitással kell foglalkozni, e téren tehát hasonlít eredeti foglalkozásomhoz, a sebészethez. Fontos, hogy kialakuljon a feltétlen bizalom, különben jobb, ha elválnak útjaink. Éva hitt bennem és én is abszolút hittem benne. 

 

Wagner Siegfriedjében Brünnhilde szerepével San Franciscóban 1984-ben mutatkozott be

 

A kötetben nemcsak a New York-i MET-beli hatalmas ünneplést, az első Turandot-szerződés történetét mondja el, hanem azt is, hogyan váltott a két hivatás között. 

Szívesen emlékszem a sebészeten töltött éveimre, a németországi Offenbachban. 1977. szeptember 22-én volt – kétnapi ügyelet után – az utolsó munkanapom. Grundmann professzor fogadott, hosszan elbeszélgettünk, átadta a megtisztelő elbocsátó levelet. „Kár, hogy elmegy, én vezető főorvost (Chefarzt) akartam csinálni magából.”

„Nagyon köszönöm – válaszoltam –, sok kiváló Chefarzt van, azonban nagyon kevés olyan énekes, mint a feleségem. Én őt, a Császárnét szolgálom.”

Azt hiszem kedveltük egymást, a csontkemény porosz és a konok magyar. Szívesen idézem fel jó néhány szóváltásunkat, amely műtét előtti bemosakodás közben zajlott. Grundmann professzor megkérdezte: „Mondja, Marton, a Balkán ugye már Bécsnél kezdődik?”  „Professzor úr, én úgy gondolom, hogy a Balkán már néha itt, Offenbachban kezdődik…”  Volt, hogy nekem szegezte a kérdést: „Mondja, Marton, hogy lehet az, hogy ilyen kis asszisztensnek, mint maga, ilyen híres felesége van? „Igen, itt valóban senki vagyok – feleltem –, de ha munka után kimegyek a klinika kapuján és megigazítom a nyakkendőmet, ismét ember, Marton vagyok és az már megérdemel egy ilyen feleséget.”

 

Marton Éva és Zoltán a Salzburgi Fesztivál megnyitóján, 1982

 

Ön mennyire vált zenésszé? Mi minden ragadt a sebész főorvosra az évtizedek során?

Soha nem tanultam zenét, de nagyon szerettem. Jó hallásom volt, s az idők folyamán – hallgatva a sok fantasztikus énekest, zenekart – azt hiszem, idővel egyre jobb lett… Igaz, megdolgoztunk érte, de álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen szép életem lesz.

A Jóisten ajándéka mindez, ahogy az is, hogy elküldte nekem a Mennyei hangot – ez volt Éva egyik első szerepe a Magyar Állami Operaházban –, ráadásul egy gyönyörű nő személyében.

S hogy milyen karriert építettünk együtt, azt talán a legjobban az An Invitation to the Opera című könyv Évára vonatkozó részlete mutatja meg: „Marton intelligens, kifinomult színpadi játékával, hatalmas, mégis hajlékony hangjával az ideális drámai szoprán megtestesítője. Azon kevesek közé tartozik, akik egyaránt nagy sikerrel éneklik az olasz és német operaszerepeket, s ennek köszönhetően olyan legendákkal emlegetik együtt, mint Lehmann, Melba vagy Callas.” Kiváló csapatban van hát Éva, ez kizárólag az ő érdeme, a háttérmunka – ha az egy kicsit is segített – mindig az én feladatom volt.

Hányan fognak megsértődni a könyv miatt?

No, ez jó kérdés. Gondolom, aki akar, az úgyis megsértődik, teljesen mindegy, hogy mit írok. Azonban, ha a különböző eseteket mélyebben is megpróbálnák értelmezni, akkor teljesen más szemszögből láthatnák az eseményeket. Igyekeztem a tényeket úgy leírni, ahogy történtek, azokat én mindig tudomásul vettem, és próbáltam rájuk reagálni. Az igazi okok – ugyan többször utaltam rá – teljes feltárását igyekeztem elkerülni, nem vagyok életunt…

 

Mondd, Zoli, ennyi volt az egész! Ennyi, de szép volt...

 

Nem napjainkig követi a történet az életüket, egy korábbi zárás mellett döntött. Miért?

A részletesebb leírás 2013-ig, Éva hetvenedik születésnapjáig tart, de a végén mégis kértek egy rövidebb összefoglalót napjainkig. Azért mondom, hogy részletesebb, mert ha mindent pontról pontra leírtam volna, két kötet is kevés lenne, így talán kíméletesebb voltam az olvasóhoz.

Az elkészült írás tényleg nem regény, csak az életünk története, de helyenként kétségkívül egész regényes volna, ha értenék az igazi tollforgatáshoz…

Mindenesetre igyekeztem úgy elmesélni, ahogy azt társaságban tettem, ha szóhoz juthattam. Nagy része valóban csak száraz felsorolás, hiszen nagyon mozgalmasak voltak a mindennapjaink. Így is rengeteget húztam a szövegből, drága lektoromról, Karczag Mártonról nem is beszélve.

Nehéz volt ez a majd hatvanévi szolgálat?

Ahogy Éva sokszor elmondta, bármikor nekikezdenénk újra, de csakis így, együtt. Szép, izgalmas évtizedek voltak, de erre az életre valóban születni kell, és nagyon akarni, hogy az egészet végigcsináljuk. „Hajrá, magyarok!” – csatakiáltással indultunk 1972-ben a nagyvilágba. Amit kitűztünk célul, azt – a nehézségek ellenére is – sikerült elérnünk, úgy érzem, dicsőséget hoztunk hazánknak. És nem utolsósorban, felnőttek a gyermekeink, családot alapítottak és négy szép unokánk is van, és közös házban élünk most is, együtt. Emellett a könyvem egyik zárórészletére utalnék: szinte észre sem vettük és már elmúlt... A 2013-as szilvesztert szép csendben, kettesben töltöttük. Megnéztük a tradicionális esti műsorokat, éjfélkor köszöntöttük egymást, és lezártuk életünk egy jelentős, fontos részét. Éva hozzám fordult éjfél után: „Mondd, Zoli, ennyi volt az egész?!” – „Ennyi, de szép volt.” – „Köszönöm neked!” – „…de azért ne gondold, hogy ennyivel megússzuk, még vár ránk egy s más meglepetés” – megcsókoltuk egymást és mentünk aludni.

Beszéljünk a könyvből kimaradt évekről is. Milyen feladatai lettek, amikor Éva tanítani kezdett?

Egy biztos, nem unatkoztam, érdekes módon arra soha nem volt időm. Változatlanul intézem nejem minden szükséges ügyét, a titkári munkától a különböző események szervezésén keresztül a Marton Éva Nemzetközi Énekversenyekig. Befejeztem Éva hanganyagának feldolgozását, amelynek része volt a Bartók Rádió Lemezelő című műsorában létrejött sorozat. Ennek alapján megszületett a nagy, összefoglaló hanganyag: Marton Éva pályafutása live felvételek tükrében. Jelenleg pedig készül a teljes hanganyag digitalizálása. Ennek befejezése után – ha a Jóisten is úgy akarja – nyugdíjba megyek… 

Így, nyolcvanöt évesen?

Én májusban voltam nyolcvanöt, Éva június 18-án nyolcvanéves, mi pedig – hatvan esztendeje ­– 1963. július 7-én találkoztunk először. S ahogy a történet már ismert: Éva az éjszakai ügyeletre jött betegen és a gondos kezelésnek köszönhetően velem maradt a mai napig… 

Nyitókép: Marton Éva Umberto Giordano Fedorájaként a zürichi opera színpadán 1982-ben Fotók: Marton Éva és Marton Zoltán archívumából