Különleges zenei családi nappá vált október hetedike.

Tényleg sok minden történt, hiszen aznap Debrecenben vezényelhettem az újjáépített Csokonai Színház nyitóelőadását, a Bohéméletet, az Ybl-palotában került színre az általam korábban rendezett Nabucco, az Erkel Színházban pedig az a János vitéz volt műsoron, amelyet tavaly zenei vezetőjeként én mutattam be. S ebbe a Kacsóh-előadásba ugrott be aznap Francia királykisasszonyként a feleségem, Molnár Ágnes.

Ezek szerint az új szezon is sok tennivalót tartogat. Melyik a legkedvesebb?

Nem is tudom igazán, mit szeretek a legjobban. Nagyon élveztem a Szikora János által rendezett debreceni Bohéméletet, azt, hogy ismét egy olyan műhelyprodukcióban dolgozhattam, ahol jutott idő, energia az apró részletek kidolgozására is. Jó volt nyáron egy olasz turné során föleleveníteni itáliai kapcsolataimat, ahogy szívesen zsűriztem ősszel egy bolgár karmesterversenyen.

Kesselyák Gergely lett a Pannon Filharmonikusok vezető karnagya 
Fotó: Kesselyák Gergely archívuma

 

Nagyon sok a hangversenyem, számos hazai zenekarral dolgozom rendszeresen, a Pannon Filharmonikusokkal ugyancsak több közös fellépés vár rám. Újra elindult a külföldi koncertek sora. Örülök annak is, hogy az operaházi helyzet rendeződött, megállapodtunk Ókovács Szilveszter főigazgatóval arról, hogy a jövő szezontól az ő vezetői ciklusa végéig, évadonként átlagban húsz előadást dirigálok, s még egy operarendezésre is van fölkérésem a következő időszakban.

Mi a helyzet a néhány éve született operájával, a Hazatéréssel?

Noha a Kryon, azaz Lee Carroll spirituális regényéből született darabom bemutatójának már volt kitűzött dátuma a novarai színházban, mégis arra kértek, kisebb előadói apparátusra csökkentsem a művet. Én viszont ezt nem szeretném megtenni, mert úgy vélem, ennek az operának épp a rengeteg hangszín a veleje. Ma is a népopera útjait keresem, nem hiszek a kamaraoperákban. Ennek a műfajnak a hangzás, a látvány és az előadás monumentalitása a lényege. Meglátjuk, hogy jelenlegi formájában mi lesz a Hazatérés sorsa.

Tanítani kezdett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Nagyon élvezem. Évek óta rendszeres meghívottja vagyok Hamar Zsolt posztgraduális karmesterkurzusának, vendégelőadóként is szerepeltem külföldi zeneakadémiákon, sőt sok éve foglalkozom azokkal a fiatal dirigensekkel, akik eljönnek hozzám, de eddig még sosem voltam részese szervezett oktatásnak, amit nagyon-nagyon szeretek. A zenés rendező osztálynak vagyok a társosztályfőnöke Nagy Viktor mellett, s négy kiváló hallgatónk van. Régen éreztem már ilyen jól magam a bőrömben, mint most, amikor minden reggel úgy kelek fel, hogy alig várom, hogy elkezdődjön a nap, s nekilássak a teendőknek. Azt hiszem, ezt hívják boldogságnak…

Tíz operarendezés fűződik a nevéhez, s a Miskolci Nemzeti Színházban indult a rendezői sorozat, majd olyan helyszínek következtek, mint a Szegedi Szabadtéri Játékok nagy színpada és az Operaház. Mi az, amit fontosnak tart, hogy átadjon a rendezőhallgatóknak?

Azt tudom megtanítani nekik, hogy az operaszakma mit vár a rendezőtől. Nagyon fontos mindazt megmutatni, megértetni, ugyanis az operarendezés nem egyszerűen a zenés rendezés egyik válfaja. Bár azonos a gyökerük, ez mégis külön kategória.

Az órákon mindig azt mondogatom, hogy a rendezést magát tanulják meg mástól, arra sok tanáruk akad, én azt a tudást tudom átadni, ami három évtized alatt a saját és a kollégáim tapasztalata alapján állt össze. Olyan praktikákat, amelyekben nincs semmi lila köd, de ha ezeket tudják, akkor sokkal egyszerűbb lesz a dolguk bármely dalszínházban.

Azt a partitúrából kiinduló szemléletet tanítom, ami segít az operák sikeres színpadra állításában. Arra hívom fel a figyelmet, hogy a rendezés milyen tudásanyagát kell ideiglenesen elfelejteniük, mi az, ami csak hátráltatná őket, amikor zenedrámát visznek színre, és mi az, amit máshogy kell alkalmazni. 

Számomra sohasem a pozíció, hanem mindig az ügy a fontos - mondja a karmester 
Fotó: Molnár Ágnes/Kesselyák Gergely archívuma

 
Hiszen egy opera nem csupán dráma, amelyhez még hozzáadódik a zenekar és a kórus. Ezeket a darabokat más alapokra kell helyezni, s akkor lesz sikeres a színpadi produkció. Ezt a gondolkodást pedig már a darab legelején, a dramaturgiai munkával és az időgazdálkodással el kell kezdeni… Szerencsére minderre nyitott az osztály, nagyon szeretem az órákat, rengeteg időt töltünk együtt, közösen ülünk be előadásokra is. Eljönnek majd velem Luccába, Puccini szülővárosába, hogy ott megnézzünk néhány produkciót. Együttműködési megállapodás született a livornói egyetemmel is egy közös előadásra. S már most úgy tűnik, meg fogják hívni őket különböző egyetemi produkciók rendezésére, szóval igyekszem lehetőségeket teremteni számukra, egyengetni az útjukat.
 

Pályakezdése óta a vezénylésen kívül fontosnak tartotta a „színházcsinálást”. Most nem hiányzik?

De, nagyon. Egyébként a jövőre vonatkozó elképzelések között akad több tervem is, ám még nincsenek olyan szinten, hogy lehetne róluk mesélni. Az operaházi pályázat kapcsán pedig azt mondhatom, bennem semmiféle törést nem okozott, hogy nem lettem főigazgató.

Sőt, szakmai életem egyik csúcspontjának tartom, hogy olyan pályamunkát készítettem, amelyre a bírálóbizottságnak mind a kilenc tagja igennel szavazott, sikerült meggyőzni őket arról, hogy a dalszínházról vallott elképzeléseim bizalmat érdemelnek…

Természetesen mindannak, amin dolgoztam, dolgoztunk a stábommal, hiszen komoly menedzsercsapat segítette a munkát, valamilyen formában a jövőben is hasznát látjuk. Az azonban biztos, s ez talán az eddigi pályámból is látható: számomra sohasem a pozíció, hanem mindig az ügy a fontos.

Karrierje során eddig ezerhétszáz előadáson van túl, ebből az operaestek száma meghaladja az ezret. Mennyiben változott az évtizedek során a kapcsolata a zenével? S hogyan tudja megőrizni azt a szenvedélyt, ami pályára lépése óta jellemzi?

Az eddig szerzett tapasztalatoknak köszönhetően ma már jobban tudok a tárgyra figyelni, és kevésbé kell magamra, mint korábban. De ma is ugyanolyan tisztelettel tekintek a zenére, mint a legelső darabnál.

Ami pedig a szüntelen szenvedélyt, a művek iránti örök kíváncsiságot, lelkesedést illeti, ez születési ajándék, adottság. Ilyen a személyiségem. Arról nem is beszélve, hogy ezek a darabok mind-mind remekművek, amelyekben az ember állandóan talál újabb és újabb fölfedezni való zenei információt.

Kezdőkoromtól jellemző rám, hogy ha valamiben kellő tapasztalatot szereztem, és nem arra kellett már figyelnem, miként tartsam egyben a produkciót, akkor elkezdtem kísérletezni az anyaggal, kipróbálni, hogyan hat, ha hosszabban tartok ki egy koronát, ha gyorsabb egy tempóindításom. A hogyan ugyanis a művészet lényege… Ez az, ami miatt sosem fásul el az ember. S persze, akad még más is. Előadások előtt általában már háromnegyed órával bemegyek a zenekari árokba, viszem a karmesterpálcákat, üdvözlöm az ott gyakorló kollégákat, kezdek ráhangolódni a darabra. Az egyik este azt mondtam a jelen lévő zenészeknek: azt hiszem, minden áldott este vezényelném a Bohéméletet. És estéről estére boldoggá tenne!

Nyitókép: Kesselyák Gergely a MÁV Szimfónikusokat vezényli a Zeneakadémián 
Fotó: Matt Streirer/Kesselyák Gergely archívuma