Igyekszik átadni növendékeinek az éneklés szeretetét, emellett segíteni akar abban, hogy mindegyikük a legjobbat hozza ki magából. A világjáró szoprán negyvenéves kora óta tanít. Egy koncertet követően kérdezte meg néhány fiatal, jelentkezhetnek-e hozzá meghallgatásra, szívesen mondott igent, hogy továbbadhassa azt a tudást, amit kedves énekmestereinek, s a dalszínházi és koncerttermi tapasztalatának köszönhet.
Érezniük kell az éneklés boldogságát, azt, hogy milyen csodálatos, amikor megszólal a teremben és szétárad, szárnyal, kiteljesedik a hang. Nagy öröm azt is látni, mennyit fejlődnek akár egyetlen esztendő alatt – mondja Verebics Ibolya.
Verebics Ibolya: Szeretem, ahogy a közös munkában kinyílnak a növendékek
Fotó: Karlheinz Michels/A művésznő archívumából
Tanárként a frankfurti zeneakadémián is foglalkozott fiatalokkal, de nem volt igazán elégedett a hozzá beosztott növendékek képességeivel, így néhány év elteltével búcsút mondott az intézménynek, és inkább élet hívta az Ibolya Verebics Gesangschulét.
Pompás akusztikájú templom ad otthont az óráinknak és a koncertjeinknek, több korosztály is jár hozzám, rendszeresen szerepelünk. Nagyon szeretem azt is, ahogy a közös munka során kinyílnak a növendékek, azok is, akik az első foglalkozásokon még a kotta mögé bújtak, szívesen vállalkoznak a publikum előtti fellépésekre. Mindig előénekelek az órákon, ami még jobb előadásra sarkallja a tanítványaimat.
Ahogy korábban az éneklést, a dalszínházi szerepeket, a hangversenyeket, épp annyira élvezi a tanítást is.
A zenének köszönhetem, hogy Japánon és Kínán kívül szinte mindenhová eljutottam. Húsz albumba gyűjtöttem össze nyolcszáznál több fellépésem emlékeit, és néha magam is rácsodálkozom, milyen helyszíneken, s kikkel énekelhettem – meséli a szoprán, aki már a Zeneakadémia első éveiben szinte berobbant a hazai zenei életbe, jelentős sikereket ért el hazai és nemzetközi zenei versenyeken. Húszesztendős volt, amikor megnyerte Karlovy Vary Dvořák-énekversenyét, ezt finn és spanyol különdíjak követték, s ahogy diplomát szerzett, máris szerződtette az Operaház, a dalszínház legfiatalabb magánénekese lett.
Verebics Ibolya a zene szeretetét családjából hozta. A győri família életében fontos szerepet játszott a muzsika. Nagyapja hegedült, édesapja orgonált, emellett gyönyörű hanggal bírt, ahogy az édesanyja is.
Óvodáskorom óta énekelek – mondja –, s már csak a családi hagyományok miatt is természetes volt, hogy zeneiskolába írattak, zongorán kezdtem, majd három évig oboáztam is. Nem igazán szerettem zongorázni, s édesapám könyörgött, csináljam végig a képzést, amiért ma nagyon hálás vagyok neki, hiszen így magam kísérhetem a növendékeket.
Eleinte nem gondoltunk zenei pályára, az óvónőképzőt választottam. Ott tanított Varga Erzsébet, neki köszönhetem a hivatásomat. Ő irányította az iskola énekkarát, amelynek első évtől a tagja voltam, és a kórussal számtalan díjat nyertünk. A tanárnő vélte úgy, hogy érdemes volna az énekesi pálya felé fordulnom, ő kísért át a konzervatóriumba is.
Ott pedig a kiváló alt, Gonda Anna lett a tanára, aki a Wiener Staatsoper egyik legfoglalkoztatottabb énekese volt, előtte pedig énekelt Rostockban, Klagenfurtban is, nemzetközi tapasztalattal, széles látókörrel rendelkezett, amit megosztott a növendékeivel.
Nyitottságot lehetett tanulni tőle – magyarázza Verebics Ibolya –, stilisztikai érzékenységet és a színpadi szerepformálások kapcsán is rengeteg hasznos tanáccsal látott el. Ekkor tapasztaltam meg, milyen sokat tud adni egy jó énektanár, milyen hatással lehet a növendékeire. Már korábban is boldoggá tett az éneklés, de a tanárnőm mellett láttam, fontos, hogy az ember örömét lelje ebben a hivatásban. Aztán Keönch Boldizsárhoz kerültem az Akadémián. Ugyanazt a technikát tanította, mint Gonda Anna, s ő mondogatta mindig, a kisujjamban kell, hogy legyenek az oratóriumok.
Fotó: Karlheinz Michels/A művésznő archívumából
Ennek köszönhette karrierje elindulását. Akadémistaként a könyvtárban üldögélt, amikor a Filharmónia munkatársa azzal kereste a portán, hogy a megbetegedett Nádor Magda helyett be kellene ugrania abba a Bach h-moll mise-előadásba, amelyet Helmuth Rilling dirigál aznap este, s az énekesek között van Hamari Júlia, Gáti István és Armin Ude is…
Bach muzsikája már kezdettől nagyon fontos volt a számomra, a Magnificat részletével felvételiztem a Zeneakadémiára. Az általa komponált zene egészen különleges, más világokba viszi az embert, aztán a pályám során szinte a teljes énekes repertoárt végigénekelhettem. Már akadémistaként is sok darabját betéve tudtam. Szerencsére nem vagyok lámpalázas típus, így a beugrás jól sikerült, olyannyira, hogy attól kezdve rendszeresen dolgozhattam Rillinggel. A h-moll mise indította el a karrieremet, annak köszönhettem aztán számos közös lemezfelvételt is a mesterrel.
Sőt, még későbbi férjét is Helmuth Rilling által ismerte meg, hiszen a német dirigens kórusának volt a tagja az a fiatal tanár, aki az egyik vendégszereplés során kávézni hívta a szőke szopránszólistát, és ebből a találkozásból utóbb házasság lett, stuttgarti élet, s a család hamar kiegészült egy kisfiúval is…
Karrierje első néhány évében számos dalszínházi premieren aratott sikert Verebics Ibolya. Szép kritikák születtek a Margitszigeten, a Carmenben alakított Micaëlájáról, a Titus kegyelmében megformált Serviliáról, a Székely fonó Leányáról, a Gianni Schicchi Laurettájáról, a Figaro házassága Grófnőjéről is.
Bizet szelíd hősnőjeként debütáltam – emlékezik –, bedobtak a mély vízbe, de szerencsés voltam, mert kiváló művészek közé kerültem, akik megosztották velem a színpadi tapasztalataikat. Megtisztelő volt Csavlek Etelka mellett a második szereposztás Grófnőjét életre kelteni, figyeltem, hogyan énekel, miként formálja meg a figurát. De említhetem ebből a Mozart-operából Mészöly Katalint vagy Kincses Veronikát is. A Gianni Schicchiben Melis Györggyel és Sólyom-Nagy Sándorral léphettem színpadra. Kedves partnereim között volt Molnár András vagy Pászthy Júlia is.
Egymást követték a bemutatók, miközben egyre több koncert és lemezfelkérés érkezett. A versenysikerek is folytatódtak, Cardiffban, a BBC nemzetközi énekversenyén is győzedelmeskedett, akárcsak a Philadephiában és New Yorkban rendezett, Luciano Pavarottiról elnevezett megmérettetésen.
Az olasz tenor vendégeként pesarói magánkurzusán is részt vehettem, ahol nagy szeretettel foglalkozott velünk, tőle is rengeteget lehetett tanulni, akárcsak Elisabeth Schwarzkopftól, akivel a Mozart dallemezemre készültem fel. Gyönyörű ajánlósorokat kaptam tőle.
Meséli, szerette az operai feladatokat, de a stuttgarti élet mellett nem volt könnyű a budapesti repertoár-előadásokat vállalni.
Ahogy az anyaság mellett sem volt egyszerű énekesként járni a világot – folytatja –, Németországban is kaptam felkéréseket, de egyre kevésbé vágyódtam dalszínházba. Boldoggá tettek a hangversenyek, aztán eljött az a pillanat, amikor úgy véltem, inkább hiányolja a publikum, hogy már nem hallhat, mint hogy azt mondja, fölöttem is eljárt az idő… De örülök, hogy számos felvételem született, és az interneten ma is megtalálni sok előadásomat. Jó időnként visszaidézni a koncerteket, kiváló muzsikuskollégákkal a közös zenélés örömét. Ha visszatekintek a pályámra, nincs hiányérzetem. Hálás vagyok a Jóistennek minden szerepért, minden hangversenyért, és azért is, hogy együtt a család, taníthatok, sokakkal megoszthatom mindazt az örömöt, amit az évek során nekem a zene, az éneklés adott.
Nyitófotó: Verebics Ibolya a Faust Margitjakánt a címszereplő Daróczi Tamással a Magyar Állami Operaházban
Fotó: OPERA archívum
