A szövegek a Fortepan archívum fotói alapján születtek, majd először lapunk, az Országút hasábjain jelentek meg.
Gazsó L. Ferenc író: Az Országút 2020 januárjában többek között a Fortepan-történet sorozattal indult. Jónéhány írás megjelent a lapban, az első a Magával anyám című volt, a históriák később átkerültek a Magyar Nemzet Lugas mellékletébe, ott folytatódnak a mai napig. Az Országút indulása előtt nem sokkal a Várnegyedben volt egy kiállítás, ott láttam tömegével a legjobb Fortepan-képeket. Egy idős, fejkendős asszonyt ábrázoló kép volt talán az első, amely megragadott, s önkéntelenül elindított bennem egy történetet. A fotókon nagy események kis történetei jelennek meg, például családok a világháborúban, magyarok kitelepítése a Felvidékről, vagy éppen a berlini fal leomlása. Az egésznek talán az a missziója, hogy a maiak ismerjék meg a családtörténeteiket. Hogyan élték meg ezeket a helyzeteket a hétköznapi emberek, akik nem közszereplők, nem politikusok, nincs hatalmuk.
Nagyon sok fiatallal találkoztam, aki semmit, vagy csak foszlányokat tud a családja múltjáról, és ha ez tömeges egy társadalomban, könnyen identitászavarhoz vezethet.
Úgy éreztem, kötelességem utánanézni a kortörténetnek, minden apró részletnek és a szövegek nyelvezetének is korhűnek kell lennie. Kilencven évet fog át a Fortepan, 1900 és 1990 között készültek ezek az ingyenesen letölthető, jogtiszta képek, melyek alapján megszülettek bennem ezek a fikciós történetek.
Léner András rendező: Egy beszélgetés alkalmával került szóba Gazsó L. Ferenccel a Fortepan-sorozata, amelyet én is nyomon követtem. Beleolvastam néhány, még meg nem jelent szövegbe, és megkérdeztem, nem kellene-e belőlük színdarabot csinálni? És most itt ülünk immár a próbaidőszakban, a kész darabról nyilatkozunk. Szervezőelvként a családtörténetet választottuk, mert ezek gazdagon jeleníthetők meg, s alkalmazhatók színpadra, és számos színészi lehetőséget kínálnak. Gazsó L. Ferenc históriáit nem tudjuk függetleníteni a képektől, nekünk a kettő összekapcsolódik.
Nagyon erős szövetű, hiánypótló anyagnak gondoljuk ezeket az írásokat. Az előadásban megjelenő tizenhét történet mozaikszerűen váltja egymást, ugrálva az egyes korok között.
Összművészeti vállalkozásba fogtunk. Az előadásban a Nagy Csilla által vezetett kortárs tánc és a Kárpáti János képviselte intermédia találkozik a színházzal. Érdekes színházi kaland, s nekünk az a feladatunk, hogy olyasmit hozzunk létre, ami spirálszerűen magával ragadja, mintegy „beszippantja” a nézőt.
Hogyan épült fel a koreográfia?
Nagy Csilla koreográfus: A közös munka kezdetén Léner Andrásnak már megvolt az elképzelése arról, hogy a mozgás hogyan kapcsolódjon a fotókhoz. Már egy ideje családállítással foglalkozom, amelynek bizonyos módszereit át tudtam emelni a koreográfiába is. András nyitottan fogadta néhány ötletemet. Eddig még nem dolgoztam koreográfusként rendezővel, saját darabjaimat magam rendezem, vagy táncosként más koreográfussal dolgozom együtt. Nekem ez új szerep, egyszerre támogatom a rendezőt, és hozok saját terveket, amelyeket igyekszem szervesen beleépíteni abba, amit ő lát.
Miként jelennek meg a fotók az előadásban? Láthatók maguk az eredeti felvételek is?
Léner András rendező: A fotók természetesen megjelennek, adott esetben „meg is mozdulnak”. A jelenetet továbbgondoljuk táncban, szövegben, a klasszikus színház keretei között maradva.
Egy pillanat az Add tovább! próbájáról. A képen a nő főszereplő: Fekete Linda Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Színész szemmel milyen ez az alkotói folyamat?
László G. Attila színész: Szerencsés vagyok, fiatal korom ellenére már eddig is sok mindent átélhettem, de hála Istennek a háború borzalmát nem. Erdélyből származom, sokat meséltek a szüleim, emiatt ismerősek a történetek, amelyeket Gazsó L. Ferenc olyan pontosan írt meg, hogy felsejlett bennem az is, amit személyesen soha nem tapasztaltam. Azt gondolom, hogy rendkívül mély és sokoldalú lesz az előadás. Hálás vagyok, hogy részt vehetek ebben a produkcióban, hiszen ez egyfajta történelmi feldolgozása, kibeszélése a múltunknak, azoknak a nehéz döntéseknek, amelyeket a szüleinknek, nagyszüleinknek, dédszüleinknek kellett meghozniuk a túlélés érdekében. Nagyon vártam egy olyan előadásra Magyarországon, amely értőn, nagy érzékenységgel, mégis nyíltan foglalkozik a témával.
Gazsó L. Ferenc: Kosztolányi Dezsőnek tulajdonítják a mondást, hogy írni csak írás közben lehet. Ez látszólag egyszerű mondat, de azt hiszem, mély gondolat. Valószínűleg így van ez a színházban is. Én az olvasópróbán találkoztam először a stábbal, és kicsit megijedtem attól, hogy minden színész annyira fiatal, hogy a gyerekeim lehetnének, aggódtam, vajon eljut-e a szöveg hozzájuk, szeretik-e, átélik-e majd? Amit László G. Attila Attila most mondott, engem is megnyugtat.
Ha jól értem, van az előadásnak pszichológiai célja, egyfajta transzgenerációs trauma feldolgozás is?
Léner András: Igen, de ez nem egyszerűen családállítás, úgy nem működik. A darab írott kotta, amelyben megpróbáljuk a lehető leggazdagabban feltalálni magunkat.
Ebben az írásban a huszadik század díszletként, folyamatosan jelen van, s a kulisszák előtt zajlanak a családhistóriák, s feltevődik a kérdés, mennyire adták át szüleink a történeteket, és mi mennyire tudjuk továbbadni a gyerekeinknek.
Mély és erős történetek ezek, amelyek különböző történelmi korszakokban a szerző akarat szerint végtelen érzékenységgel és humánummal láttatják az emberi sorsokat. Ugyanakkor az Add tovább! nem történelemkönyv, nem kötelező olvasmány, hanem izgalmas kaland. Azt kívánom a színészeinknek, hogy legalább olyan szeretettel fogadja őket a közönség, mint amilyen szeretettel és motivációval ők jelen vannak a próbákon és majd az előadásban.
A Zichy Szín-Műhely előadásának premierje 2022. szeptember 30-án lesz a 6SZÍN-ben.
Nyitókép: Az Add tovább! című dráma írója valamint a készülő előadás egyik szereplője és rendezője: Gazsó L. Ferenc, László G. Attila, Léner András a Terézvárosi Fesztiválon Fotó: Szkárossy Zsuzsa
