Rövid nyári románc volt, ami a német cserediák és a szemrevaló pusztai lány között kialakult. Hiába zakatolt a szívük, elmulasztott boldogság lett az övék: egyszer sem csókolták meg egymást. Pedig lett volna rá alkalmuk, a vásárhelyi tiszti kaszinóban tartott mulatságon, a kutasipusztai vasútállomáson kettesben eltöltött órák alatt vagy a német nyelvleckék során.
Piroska valós személy volt, Késői Katalinnak hívták, a hódmezővásárhelyi gimnáziumban tanult, apja a kutasipusztai vasútállomáson dolgozott. Az 1921 nyarán itt járt egyetemista fiú pedig Hugo Hartung, aki később íróként több mint harminc könyvet publikált. Magyarországi élményeiből látogatása után harminchárom esztendővel, 1954-ben szőtt regényt Gyakran gondolok Piroskára (Ich denke oft an Piroschka) címmel, melynek főszereplői Andreas és Piroschka. A történet Hódmezővásárhely-Kutasipusztán (ma Székkutas) játszódik. Jóval később, 1967-ben a szerző a hajdani regényhősével való budapesti találkozása után Nem gondolok többé Piroskára címmel megírta a folytatást. Hugo Hartung hetvenéves korában, 1972-ben halt meg. Draskovics Pálné Késői Katalin hosszú életet élt, 2003-ban majdnem százévesen hagyta itt az árnyékvilágot.
Német nyelvterületen óriási siker lett a Gyakran gondolok Piroskára című könyv, többször kellett újranyomtatni. Nálunk csak 1987-ben jelent meg magánkiadásban. Piroska történetéből Nyugat-Németországban rádiójátékot, tévésorozatot is készítettek, sőt színházban is bemutatták, ahol az emigrációban ott élő Ferrari Violetta alakította a főszerepet. Ugyancsak a regény alapján forgatták 1955-ben a német játékfilmgyártás egyik legsikeresebb produkcióját, melyet mindmáig rendszeresen vetítenek a német adók olyasféle kultuszfilmként, mint amilyen Sissyről készült. Hazánkban egyetlen egyszer sugározta az M3 csatorna, 2016-ban. A címszerepet Liselotte Pulver svájci színésznőre osztották, aki most a kilencvennegyedik életévében jár, s hírnevét Piroskával alapozta meg. A diákot Gunnar Möller alakította, hat éve, nyolcvannyolc esztendős korában távozott az élők sorából, neki is a Piroska-film volt az egyik legnagyobb sikere.
Hadd áruljak el egy titkot: a filmet nem a regény eredeti pusztai helyszínein, vagyis a mai Székkutas területén vették fel, hanem az akkori Jugoszláviában, a Palics és Zenta környékén felépített díszletekben. Magyarországon nem engedélyezték a stábnak a forgatást, de hogy miért, arról nem szól a fáma. Ettől függetlenül miénk lett a „dicsőség”, Székkutasra özönlöttek a külföldiek, főleg német turisták. Magam is végigjárom a bejáratott útvonalat. Először a főutcán álló Hartung-szobrot nézem meg, amelyet 2009-ben avattak fel az író lányának jelenlétében, aki átvehette az édesapjának adományozott díszpolgári címet is. Azután körbesétálom a jó karban lévő vasútállomás épületét, kimegyek az elhagyatott szélmalomhoz, a szebb napokat látott Csiky-házhoz, ahol az 1879-es szegedi nagy árvíz idején Ferenc József és Sissy is megfordult, de volt Rózsa Sándor búvóhelye is, végül kinyomozom, hová tűnt a Piroska-kiállítás.
Bekopogtatok Nagy Lajoshoz, aki negyven éven át vezette a helyi kultúrházat és tanított is a községben. Nagy szerepe volt a falumúzeum létrehozásában, ahol a település történelmi és néprajzi múltjának dokumentumai, tárgyai a Piroska-kultuszra is utaltak. Vendéglátóm felidézi, hogy Hugo Hartung 1965-ben a feleségével együtt visszatért a pusztára, mutat is egy fényképet a látogatásukról. Később az író özvegyével és leányával személyesen is találkozott müncheni otthonukban. Több relikviát kapott tőlük a kiállításra, köztük az író pecsétjeit, leveleit, könyveit, valamint a Gyakran gondolok Piroskára mozifilm nagy méretű plakátját, aminek külön históriája van. A tanár úr éppen Hartungék lakásának legkisebb helyiségében időzött, amikor meglepő látvány tárult elé. A mennyezetről a gyönyörű Piroska mosolygott rá egy színes poszterről. Végül ez is a székkutasi múzeumba került.
Szerettem volna megtekinteni az emlékkiállítást a jelenlegi helyén, a művelődési házban. Pechemre, érkezésem előtt pár nappal leszedték a tablókat és a relikviákkal együtt egy üres szobába zárták. De kinyílt előttem az ajtó, így láthattam a filmplakátot. Állítólag a magas energiaárak miatt helycserék lesznek, épületen belül máshová kerül az anyag, ami persze nem változtat a lényegen: egyelőre eltűnt a falu fontos turisztikai vonzerőnek számító látványossága. „Biztos?” – mélázik el hosszan Nagy Lajos, amikor közlöm vele a hírt. Nagyon sajnálná, ha végleg bezárnák, mert mindig is nagy reményeket fűztek a Piroska-kultuszra épülő turizmushoz, nosztalgiavonattal hozták ide a népet, különbuszok is jöttek, megelevenítették a regény és a film jeleneteit. Ám úgy tűnik, lassan lecseng a téma, kihal az az idősebb német generáció, akik még ismerik a történetet, a mai fiatalokat pedig nem érdekli az ilyesmi.
Hasonlóan vélekedik a témáról Kenéz Sándorné, a Piroska Vendégház tulajdonosa is. Sokan Piroskának szólítják, holott Margit a keresztneve. A falusi turizmusba bekapcsolódva egyértelmű volt számára a névadás, amikor 2009-ben nyugdíjba ment. Előtte évtizedekig a helyi szatócsboltot üzemeltette, s úgy gondolta, többet lehet majd a családjával azon a településhez közeli tanyán, amelyet először csak maguknak rendeztek be. Elvégezve egy OKJ-s képzést, belevágott a vendéglátásba, Kutason ez volt az első vendégház. Kezdetben sok német turista fordult meg nála, jöttek a német nagykövetségről is, sőt egyszer egy svájci hölgy bérelt ki apartmant, hogy megmutassa a falut a lányának, akit Hartung regénye hatására Piroskának anyakönyveztetett. Mára megcsappant az érdeklődők száma. A tulajdonos erősen gondolkodik azon, hogy lehúzza a rolót, mert nincs kinek átadnia a stafétabotot.
A verandán beszélgetve megakad a szemem egy dedikált fényképen. A film Piroskája, Liselotte Pulver színésznő 2012-ben saját kezűleg írt rá néhány kedves szót a Kenéz családnak. Ezt a meglepetésnek szánt ajándékot Margitka helybéli barátnőjének Németországban élő lánya intézte el svájci kapcsolatain keresztül. Azt már a tanyabejárón hallom az üzletasszonytól, hogy az ország több pontján lévő turistacsalogató helyeket azért nevezték el Piroskának (lásd Piroschka-csárdák sokasága), mert az a németek számára Hugo Hartung regényéből ismerősen cseng.
Székkutason régóta virágzó turizmust akarnak építeni a Piroska-történetre. Nagyvonalú tervekből sosem volt hiány. Évekkel ezelőtt arról szóltak a hírek, hogy levédetik a Piroska nevet, a falumúzeum melletti parasztházban helyezik el a regényíróra és regényhősére vonatkozó dokumentumokat, a két kiállítás épületei közé rendezvényteret építenek, rendbe teszik és kiposzterezik a vasútállomást, illetve Csiky doktor egykori házát és környékét, s ha nem sikerül megvásárolni a magántulajdonban lévő szélmalmot, akár sajátot építenek. A százmilliós projektet pályázati forrásból gondolják megvalósítani, de eddig nem nyertek egyetlen fillért sem. Csak egy német házaspár adományozott évekkel ezelőtt több mint ezer eurót, de az édeskevés. Az idő azonban repül.
Hódmezővásárhely viszont újabban „Piroschka városaként” hirdeti magát – olvasom a Délmagyarban. A közeli település nemrég Nézzünk szét Piroschka városában címmel rendezett programot, hivatkozva Hugo Hartung regényére, amely Hódmezővásárhely-Kutasipusztán játszódik, szerintük ezért is illeti őket az elsőbbség. Ennyi elég lenne egy városmarketinghez? Amikor a Piroska-sztori már évtizedek óta Székkutasé? Nos, nem is nézik jó szemmel a kutasiak a szomszédvár ötletét, még akkor sem, ha náluk megtorpanni látszik a romantikus kultusz. Szél István polgármester erről így nyilatkozott: „Marketinget lehet ugyan csinálni, de a Piroska-történetet nem lehet meghamisítani.”
Valamit el kell még mesélnem a riport elején említett el nem csókolt csókkal kapcsolatban. Hugo Hartung, az író 1965-ben felkutatta főhősét, Piroskát, vagyis Késői Katalint. Több mint négy évtized elteltével találkoztak újra Budapesten. A hölgy családját az ötvenes években kuláknak nyilvánították, máshová költöztek, ő pedig férjhez ment, született egy lánya, majd egy unokája. Nehezen indult a leltárkészítés. Az asszony kritizálta a könyvet, nem tetszett neki, hogy sok benne a meg nem történt esemény, egyvalamit azonban megerősített: „Nicht geküβt – Csók nem volt!” Majd elmesélte, mit hiányol. Egyszer kirándultak egy tiszai szigetre, ahol fürödtek, bográcsoztak, jól érezték magukat. Hazautazáskor a vonaton elment a világítás, sötétségbe borult minden. Katalin alig merte kimondani: „Meg sem csókoltál.” Na, ez az epizód nincs benne a regényben. Hugo számára itt ért véget az álom, szégyenkezett. Búcsúzáskor nem ölelhette magához hajdani plátói szerelmét és csókot sem adhatott neki. Különben is, már késő lett volna.
