Míg hazánk filmeseinek figyelme mostanában inkább a régmúlt felé fordult, addig a románok egy ideje már azzal szereznek maguknak hírnevet a világ filmművészetében, hogy kegyetlen pontossággal szedik darabjaira a kamerák előtt a társadalmukat, rámutatva a legnagyobb hibáikra.

A szakma ezt az áramlatot román új hullámnak nevezi, bár az új szócskát lassan ideje lesz kihagynunk, hiszen egy olyan hullámról beszélünk, ami a kétezres évek elején indult el, és ma is minden évben készül egy-két mozi, amit ide sorolhatunk. A tavalyi nagy sikerük, a Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban árnyékában kissé eltűnt a 2021-es Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatkozó Szeplőtlen című filmjük, ami azonban most új erőre kapott, miután kiderült, hogy ez a mozi lett Románia hivatalos Oscar-nevezettje idén, ráadásul már hazánkban is látható: alig egy héttel a CineFest Miskolc Nemzetközi Filmfesztiválos premierje után felkerült az HBO Max kínálatába.

A Monica Stan és George Chiper rendezőpáros debütáló mozija nem a román makrotársadalmat vizsgálja, hanem egy mikrotársadalmat mutat be. A helyszíne ugyanis egy rehabilitációs központ, amibe együtt lépünk be a 18 éves főhőssel, Dariával, akit az anyja utal be az intézménybe a drogfüggősége miatt. Amint belépünk, a világ is beszűkül előttünk, amit az alkotók ügyesen fejeztek ki azzal, hogy filmjükhöz a mostanában nem túl divatos 4:3-as képarányt választották. De a nyomasztásunkhoz más vizuális eszközökkel is hozzájárulnak: a kamerájukkal szinte csak a szereplőkre fókuszálnak, a környezetből alig látszik valami, és amit látunk, az sem túl szívderítő: bár a Szeplőtlen színes film, az intézményben szinte alig látunk színeket. Itt minden fekete vagy fehér, de leginkább szürke, finoman utalva arra, hogy aki ide jut, arra nem túl fényes jövő vár. A film képi világa könnyen eszünkben juttathatja a 2018-ban Berlinben Arany Medve-díjjal jutalmazott Ne érints meget is, ami nem a véletlen műve – mindkét alkotásnak ugyanaz az operatőre: George Chiper. A terek egymásba folynak, a rehabilitációs központ gyakorlatilag ugyanúgy kinéző folyosók áttekinthetetlen labirintusává válik.

 

Dariával először az intézményvezetőnél járunk, ahol kiderül, hogy őt még a megmenthető drogosok közé sorolják. Támogató, viszonylag jómódú családból jött, jó tanuló, akinek még van esélye egyetemre menni („Majd azt mondjátok, hogy depressziós volt”), és kizárólag a drogfüggő pasija miatt csavarodott rá a heroinra, ám miután a srácot néhány évre börtönbe zárták, a szülei rá tudták venni a lányt, hogy az intézménybe beköltözve próbáljon lejönni a szerről. A film aztán bedobja a lányt a mély vízbe, egy számára teljesen ismeretlen közegbe, sok-sok, függőségével küzdő drogos közé, akiknek jó része egyáltalán nem bízik abban, hogy valaha is tiszta életet élhet, sőt már azt várják, hogy amint kijönnek, egyből belőhessék magukat. Dariáról viszonylag hamar kiderül, hogy még szűz, és a börtönben ülő szerelmének tartogatja magát, ez az információ pedig gyorsan végigsöpör az intézmény lakóin. A lány gyakorlatilag szimbólummá válik a lakók szemében, a tisztaság, a jóság, a szeplőtlenség szimbólumává, és ez egészen eltérő reakciókat csal ki belőlük. Van, aki kapni akar egy kis ízelítőt a tisztaságából, mert ettől azt reméli, hogy neki is jobb lehet, más pedig inkább megrontani akarja, mert zavarja, hogy a saját romlottságára emlékezteti őt. Gyakorlatilag letámadják Dariát (Ana Dumitrașcu alakítása figyelemre méltó), akit sokszor teljesen körbevesznek, szinte az arcába másznak, és még az olyan, elsőre ártalmatlannak tűnő játékokat, mint a csiklandozás, is képesek kínzásba átfordítani. A lány pedig próbál tűrni és alkalmazkodni, de ahogy ez egyre jobban megy neki, annál jobban használják ki a többiek. A csokievős jelenet gyönyörűen mutatja meg, hogyan lesz egy kedves gesztusból szándékos beszennyezés: ha már lefeküdni nem tudnak vele, legalább ilyen módon próbálják megrontani. Amikor pedig egy új lakó hatására kiderül, hogy Daria sem egy szent, hirtelen mind elfordulnak tőle. Úgy gondolják, csak megjátszotta az ártatlanságát, miközben ők maguk voltak azok, akik minden erejükkel azon dolgoztak, hogy azt elvegyék tőle és beszennyezzék. A Szeplőtlen azt mutatja be, mennyire furcsán hat a tisztaság jelenléte egy bűnös világban – de itt nem a világ próbál megtisztulni általa, hanem inkább maguk közé rántják, hogy ő maga is bemocskolódjon. Talán a film kicsit hosszabb a kelleténél, és az egyes kapcsolatok kialakulásának nem ágyaz meg eléggé (Daria és Costea egymás iránt érzett vonzalma gyakorlatilag a semmiből érkezik, ami nem tesz jót a sztori hihetőségének), ráadásul néha azt éreztem, hogy a rendezőpáros már-már élvezi, hogy kellemetlen helyzetekbe hozza a színésznőjét, de ettől függetlenül a Szeplőtlen egy nagyon markáns, egyedi stílusú alkotás. Az azonban biztos, hogy a nagyközönségnek nem ajánlanám jó szívvel, ahhoz túlságosan radikális és megosztó darab. Viszont a filmínyenceknek, a kísérletező kedvet értékelőknek biztosan érdemes egy próbát tenniük vele.

 

A Szeplőtlen az HBO Max kínálatában látható.