Manapság, amikor a filmekben egyenesen kötelező a liberális agenda legújabb kitalációit feltüntetni, nagyítóval kell keresni azokat az alkotásokat, ahol továbbra is a hagyományos értékrend az uralkodó. Mike Flanagan hétrészes sorozata, a Midnight Mass (Éjféli mise) kezdetben ilyennek mutatkozik.

A történet egy kis szigeten élő, többnyire halászattal foglalkozó közösségbe érkező fiatal pap beilleszkedését mutatja be. Paul atya (Hamish Linklater) kitűnő beszédeivel, remek problémamegoldó és beleérző képességével, mély vallásosságával, sőt csodáival újra életet lehel a szigetlakók hitébe. A templom zsúfolásig megtelik, az emberek mindennapjait pedig fokozatosan áthatja a szigetről rég kiveszett szellemi derű.

A sorozat az első néhány részben mintha a vallásos élet szépségeit és a hívek példamutató lelki vezetőjének belevalóságát igyekezne bemutatni.

Nagy érdeme az Éjféli misének – amit az ingergazdag eseményekhez szokott nézők tévesen felróttak neki –, hogy időt ad a jeleneteknek. A rendező a misézést nem tudja le egy néhány másodperces snittel, a börtönből frissen szabadult, bűntudattól terhelt férfival való eszmecsere nem fullad ki pár közhelyes mondat eldarálásában, és a túlvilággal kapcsolatos egyik legjobb párbeszédet sem áldozza fel a pörgős események oltárán.

A film nemcsak szórakoztatni akar, hanem elgondolkodtatni is.

Az áldoztatás, a templomi beszédek, a vallásos kérdésekkel kapcsolatos viták hosszú jelenetei arra ösztönzik a nézőt, hogy ő is sajátjának érezze a témát, és megpróbálja magát egy igazi katolikus közösségben elhelyezni.

Éppen ezért fájó, amikor bekövetkezik a jól sejthető, vallásos nézőpontból mégsem várt fordulat: kiderül, hogy az atya nem az, aminek látszik, még kevésbé a „túlvilági” erő, amiből hite merítkezik.

A megindító beszédek, a csodák, a közösség bizalmának kiépítése – ez mind csak csel egy disztopikus antikrisztusi világ kiépítéséhez.

Az, amit pár résszel korábban még a néző életéhez felemelő muníciót adó sorozatnak hittünk, önnön paródiájává fordul át. Világi élvezetekhez való kötődéssé, földi élethez való megveszekedett ragaszkodássá, Isten iránti vaksággá és vámpirisztikus megszállottsággá alakul.

Bizonyos tekintetben azt mutatja be a Midnight Mass, mivé fajulhat, mennyire az ellentétébe fordulhat egy vallás, ha annak szent szövegeit elkezdjük egyénileg értelmezni vagy pusztán szó szerint venni. Ez az üzenet valahogy mégsem kielégítő. Ez így csak egy újabb történet a sok közül, ahol ismét a gonosz kerekedett felül, miközben a transzcendens jóság nemhogy alulmaradt, de még létében sem lehetünk többé igazán bizonyosak.