Bár már korábban is születtek found footage filmek, az 1999-ben bemutatott Ideglelés – Blair Witch Project hozta divatba a műfajt, ami a hazájában azzal vált ismertté, hogy elhitette: az erdei boszorkányt kereső három dokumentumfilmes valóban eltűnt az erdő mélyén, és miközben kutattak utánuk, csak az általuk készített felvételekre találtak rá, és abból vágták össze a filmet. Persze a dolog kamu volt, a dokumentumfilmesek valójában színészek voltak, de mire erre rájött a világ, a film már szépen termelte a dollármilliókat, és iszonyatosan sok követőre talált. A Cloverfieldben egy bulivideó váltott át alternatív Godzillává, a REC-ben egy zombitámadást láthattunk híradós felvételeknek álcázva, a Parajelenségekben pedig biztonsági kamerák felvételeiből áll össze egy kísértetházas sztori. Leginkább a horror zsáner tudta kiaknázni a found footage-ban rejlő lehetőségeket, de tény, hogy az elmúlt években egyre kevesebb ilyen filmet láthattunk. Ahogy minden trendet, a filmipar kicsit ezt is túlpörgette. Az Írország és Egyesült Királyság koprodukciójában készült LOLA szerencsére bőven csavar annyit a megszokott recepten, hogy az ne váljon unalmassá.

 A történet szerint egy sussexi ház pincéjéből kerül elő a Hanbury nővérek házivideója, amit még a negyvenes években, a II. világháború idején forgattak, és az egyik testvér vágta össze a felvételeiket filmmé, hogy ezzel üzenjen a technológiába túlzottan beleszerelmesedő nővérének. A megidézett kor miatt a film nemcsak fekete-fehér, hanem jelentős mértékben roncsolt mind a kép, mind a hangsáv szempontjából, hatásosan keltve azt az illúziót, hogy a tekercs valóban évtizedeket töltött egy világtól elzárt helyen. Andrew Legge rendező rendkívül hatásosan és kreatívan keveri a valódi archív felvételeket a filmhez a színészekről készült „házi” videókkal, még azt a csodálatra méltó pofátlanságot is megengedve magának, hogy egy felvételre tegye az egyik főszereplőjét Adolf Hitlerrel, a Forrest Gump után szabadon. A rendező jó érzékkel nem magyarázza túl, hogyan lehet a Hanbury nővéreknek „időgépük” (amit az anyjuk után neveztek el LOLÁnak), hiszen felesleges magyarázni a magyarázhatatlant, hanem úgy áll a rajtvonalra, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. LOLA a szó hagyományos értelmében nem időgép, nem lehet utazni vele az időben, viszont el lehet csípni vele jövőből jött rádió- és tévéadásokat. A feltaláló Thomasina és az őt segítő tesója, Martha eleinte ártatlanul élvezik a jövő zenéit, és már akkor rajonganak David Bowie, Bob Dylan vagy a Kinks dalaiért, mielőtt ezen ikonok megszülethettek volna, és már akkor Kubrick filmjeiről beszélgetnek, amikor a rendező még kiskamaszként él a világ túlsó felén. Aztán rájönnek, hogy a közeljövő rádióadásainak elkapásával érdemben befolyással tudnak lenni a II. világháború történéseire: titokban előre kezdik jelezni a brit seregnek a németek következő bombázásainak helyszínét. Ami eleinte kisebb változásnak tűnik, később megfordítja a világtörténelem teljes menetét, a nővérek pedig már nemcsak a jövő megfigyelőivé, hanem alakítóivá válnak, nem feltétlenül jó értelemben.
 Andrew Legge mozija stáblistástól sem lépi túl a 80 perces játékidőt, és a found footage formátumnak köszönhetően a minimális költségvetés sem üt vissza. A film egyetlen hibája, hogy a rendezője talán egy fokkal jobban beleszeret az archív felvételek és a fiktív filmképek keverésébe, mint az indokolt lenne, és ugyan ez a fajta vizuális játék rendkívül szórakoztató, idővel kicsit a film érzelmi magjának rovására megy. A narráció segít minket abban, hogy eligazodjunk az amúgy kissé szövevényes sztoriban, ami egy agyonhasznált ponyvaregényklisét – jelesül: mi történt volna, ha a II. világháború másképp alakul? – vesz elő, ám képes oly módon használni azt, hogy mégis frissnek hasson. Még egy szerelmi szál is előkerül, bár ezt nem sikerül elég hatásosan és érzékenyen kibontani, ami talán részben a rövid játékidő következménye. A LOLA iskolapéldája annak, hogyan lehet nagyon kevés pénzből mégis nagynak és ambiciózusnak érződő filmmel előrukkolni. Egyáltalán nem tökéletes, sőt távol áll attól, de a hibáival együtt is nagyon szerethető.
 

 A LOLA az HBO Max kínálatában látható.