Tüneményes nyár… Napközben lázas, alkotó, örömteli munka, este felszabadult fecsegés (…az semmi, én…), borozgatás (silány borból hosszúlépés), szerelem (a rendező feleségül veszi a főszereplőnőt)…
Dr. Katona Jenő tapasztalt gyártásvezető, szigorú szakember, nem nézi jó szemmel, hogy a forgatócsoport tagjai esténként „kimaradnak”. Az éjféltájban józanul, ámde harsány jókedvűen hazafelé tartó színészek ezért a gyártásvezető szállásának ablaka előtt néhány száz méterrel leállították az öreg Packard motorját, és némán tolták az autót a következő kanyarig: nem akarták álmából fölriasztani a forgatás pénztárcáját őrző-felügyelő főnököt.
A Balaton mellett… A forgatókönyv Szigligeti Ede százéves, örökzöld színdarabja alapján készült. Politikai kényszerűségből – ezt akkor még véletlenül sem említi senki! – a helyszínt áthelyezték Kolozsvárról Balatonfüredre, Telekdről Badacsonyba. Boldogság a Balaton! Ha éppen nem volt dolguk, színészek, műszakiak, mindenki boldogan gyönyörködhetett a magyar tenger hullámzó víztükrében, a Badacsony szőlő borította lankáiban, a naplementék varázslatos fényeiben.
Jópofa, lázas tevékenység… Egyik reggel hosszú ideje állt már a forgatás, mert a futárt játszó színész alatt a nagy zajban nem akart engedelmeskedni a hófehér hátasló. Az álldogálást, várakozást megunta egy karcsú fiatalember, a megszeppent színész helyett fölpattant a lóra, és viharsebesen elvágtatott. Múlt az idő, negyedóra, félóra – se ló, se rendező. Mert Makk Károly pattant föl az engedetlen ménre, s hozta vissza alig óra múlva a forgatás zajával megbékélt állatot. Hát nem jópofa dolog, hogy egy tehetséges, fiatal filmrendező 1954-ben lovagolni is tud?
Ami eszünkbe jutott, azt fölvettük… „Arra gondoltam, hogy amikor a főszereplőkkel elhalad a szekér, akkor Imrééknek is adok egy pillanatot…” – töprengett Badacsonyban, a forgatás első napján a film befejezéséről Makk Károly. Eszébe jutott a nemrég látott bűbáj francia film, a Királylány a feleségem egyik jelenete: a feldühödött apa egy szénaboglyában talál rá szerelmeskedő leányára. Útmenti szénaboglya híján a rendező hozatott egy szekérderék szalmát, és az úton poroszkáló ekhós szekérrel távolodó Liliomfinak és Mariskának, Darvas Ivánnak és Krencsey Marianne-nak a szalmakupacból váratlanul előbukkanó két csillogó szemű szerelmes – Erzsike és Gyuri, Ruttkai Éva és Soós Imre – int boldog istenhozzádot!
A Színház és Filmművészet 1954. novemberi számában nyilatkozott az elsőfilmes, ifjú rendező. „A film azzal kezdődik, hogy egy balatoni fürdőt ábrázoló festmény megelevenedik. A felvevőgép részletezni kezdi a képet, látjuk, hogy az urak és dámák hogyan öltözködnek, a legutolsó jelenetnél pedig egy öregúr leveszi a parókáját, és az is látszik, hogyan izzad a feje alatta.”
A filmben keretezett festménynek se híre, se hamva…
Ami eszünkbe jutott… A Királylány a feleségem kezdő képsora: a főcím alatt egy cirádás barokk keretbe zárt festményt, békés tájat látunk, aztán a kamera nézelődik a festményen: vízparti táj, röpülő madarak, boltíves római romok, hölgyek, urak, vadászok, ekhós szekér… Hirtelen élni kezd a kép: háborúzó katonák!
Liliomfi, főcím: rajzolt képkeretből kandikál ki a főszereplők árnyképe, de a nyitó képsorban a balatonfüredi parti sétányt már korhű jelmezekben színészek népesítik be: tolószékben kopasz úr paróka nélkül, földre terített pokrócon uzsonnázó, előkelő társaság, cilinderes gavallér, tenyérből jósoló cigány asszony, kutyáját sétáltató dáma… 1830-ban térzenét muzsikál a zenekar Balatonfüred főterén. Hangos dobpergéssel érkeznek a vándorszínészek ekhós szekerei, és a Rákóczi-induló trombitái túlharsogják a szalonzenekar vonósait. Egy jólfésült, szemüveges hegedűs a hangzavarban rosszallóan csóválja a fejét: a műegyetemista Latinovits Zoltán. Itt és most még senki nem tudja: a XX. század kivételes tehetségű magyar színésze próbálja statisztaszerepben észrevétetni magát.
Egy fiatal apáca álldogálva, ábrándosan csodálja az emeleti ablakon kimászó, a párkányon egyensúlyozó Liliomfit: felejthetetlen.
A közhuszár Rajz János néhány másodpercig csak dadog a filmben, a vendéglősfiú Garas Dezső tágra nyílt szemmel részegre ázik a boroshordóban: felejthetetlen.
A fogadós Tompa Sándor nagyon-nagyon kedves mosolya, miközben vészjóslóan csapkodja bárdjával a húsvágótőkét, Rajnay Gábor gróf úr a szép színésznőt bámuló bárgyú vigyora, Balázs Samu tudós professzor úr kackiás ostobasága: felejthetetlen.
Felejthetetlen a pillanat, amikor Ruttkai Éva a fogadó konyhájában csirkét pucol, tépdesi a tollakat: Szeret? Nem szeret? – nincs tovább? Aztán megakad szeme az utolsó tollpihén, s örömében – Szeret! – a maradékot csak másodjára sikerül eltüntetni: csattan a csók a csirke csupasz püspökfalatján.
Aki látta, mind a mai napig emlékszik Darvas Ivánra, aki hol szerelmes faljáró teátrista, hol bájosan erőszakos pincér, hol asztalon táncoló gigerli ficsúr. Emlékszik Soós Imre titkokat sejtető, rejtő, táguló-szűkülő tekintetére; Krencsey Marianne biedermeier szépségére; Pécsi Sándor eget-földet rengető, tűzhányókitörést idéző, gátlástalan komédiázókedvére; a tizenegy év után újra kamera elé álló Dajka Margit tragédia és komédia között kacskaringozó hangsúlyaira, utánozhatatlan, kiismerhetetlen, szívszorító és kacagtató fintoraira.
Aki látta… Sokan voltak, sokan vannak. A moziban jegyet váltó nézők száma már 1976-ban 6 millió 222 ezer! (Hétfői Hírek, 1976. július 26.)
Arra csak Dajka Margit barátai, színésztársai emlékezhetnek, hogy a színésznő megőrzött a filmből emlékezetében egy furcsa indulatszót. Miután meghallgatta a Balatonban ruhástól megfürdött Kamilla kisasszony panaszát – nem tudja, miért, de egy ladikban akarták elcsábítani – a bárgyú, kéjenc gróf úr csodálkozva felkiált: Ladikban? Kolosszál! Dajka Margitnak még a nyolcvanas években is kedvenc szavajárása volt, ha valaki, valami nagyon tetszett neki: tehetséges színész, váratlan színpadi mozdulat, szellemes mondat, vagy egy jól sikerült ropogós lángos… Kolosszál! – énekelte-trombitálta magasból mélybe zuhanó hangsúllyal, hangszínében is őrizve a hajdani sikerszerep, Kamilla emlékét.
Makk Károly tizennyolc évesen, 1944 nyarán kezdte tanulni a filmcsinálás mesterségét a filmgyárban: sokadik asszisztens, amolyan Hozz egy pohár vizet, fiam! közreműködő. Beiratkozik a bölcsészkarra, 1946 őszén jelentkezik a főiskolára, felveszik filmrendező szakra. Folyamatosan dolgozik a filmgyárban, 1947-ben Radványi Géza mellett sürög-forog a Valahol Európában forgatásán. „Ezen a forgatáson tanultam meg Radványitól, hogy a film a helyszínen készül, nem otthon az íróasztalnál.” 1953-ban – „Sztálin elvtárs halála erősen gyomorszájon vágta a szocialista realizmust” – Makk Károly készülhetett első filmje megrendezésére. Kortárs történetről gondolkodik, biedermeier mese a felkínált lehetőség. „Elvállaltam a Liliomfit. Akkor magához hivatott Nonn György kulturális miniszterhelyettes. Megkérdezte: »Mit akar maga ezzel a vígjátékkal? Politikailag mit akar? Ez a Szilvai, ez a maradi ember nem egy szociáldemokrata?« Alig tudtam a röhögést visszatartani. – Dehogy, ez egy vén marha, akit a fiatalok kiröhögnek, aztán boldogok lesznek…” (Magyar Nemzet, 2010. december 24.; Népszabadság, 2005. december 23.)
A miniszterhelyettes megnyugodott, foroghatott a film.
1955. február 24-én tizenegy budapesti moziban mutatták be a Liliomfit. A pénztár fölött mindenhol kint függött a tábla: Minden jegy elkelt!
Február 25-én a Színház és Mozi címlapján a gitározó Liliomfi, Darvas Iván. Írók írnak elragadtatottan az új, magyar színes filmről. Kuczka Péter: „…mindannyiótoknak együtt mondok köszönetet ezért a nagy örömért, ezért a kitűnő filmért. A Liliomfiért.” (Színház és Mozi, 1955. február 25.) Örkény István: „A »Liliomfi« szökőkútként habzó és csillogó rendezői ötletei a nagy cél alárendeltjei. Létük egyetlen forrása, hogy világosabbá és drámaibbá tegyenek egy-egy helyzetet…” (Csillag, 1955. március) Hubay Miklós: „Nem átírás ez a film nyelvére, hanem újjáköltés a film nyelvének tökéletes ismeretében.” (Szabad Nép, 1955. február 27.) Vészi Endre: „Egész bizonyos, hogy ezt a Liliomfit nemcsak a hazai közönség zárja a szívébe, de örömmel üdvözlik majd mindenütt, ahol megjelenik, széles nagyvilágban.” (Irodalmi Újság, 1955. február 26.)
Korhangulat, mindenen átsugárzó örömérzés: „A Liliomfival valami jóízű új surrant be közénk…” (Szabad Ifjúság, 1955. március 4.) Boldog volt Makk Károly az egyik napról a másikra ismert és sikeres ifjú filmrendező, újdonsült házasember gyönyörű és boldog feleségével, az elsőfilmes filmcsillag Krencsey Marianne-nal.
Boldogok voltak a filmkritikusok, nem vakarták gondterhelten a kobakjukat. Ebben a filmben nincs osztályharc, nincs munkásosztály vezető szerepe, nincs kommunista élcsapat, nincsenek elvtársak, nincs egyetlen helyes és tudományos marxista világnézet!
Boldogok voltak a nézők: tüneményes színészek meséltek, játszottak el egy fordulatos történetet: a becsületes fiatalok kinevetik a hazugságaikba merevedett öregeket, az őszinte szerelem győz az erőszakos zsarnokság ellenében.
Nevettünk, könnyeztünk 1955 tavaszán: Istenem, de sok szép boldog múlt idő! Régi film az 1954 nyarán–őszén forgatott, Makk Károly rendezte Liliomfi. Ha látjuk, ma is nevetünk, könnyezünk. A Liliomfi boldog film: Tüneményes nyár a Balaton mellett. Jópofa, lázas tevékenység: ami eszünkbe jutott, azt fölvettük…
Történelmünkben néha van ilyen boldog pillanat, amikor…
