Lezsák Sándor író, költő, a rendszerváltozás kiemelkedő politikusa és Sára Sándor, a magyar filmművészet meghatározó alakja, aki maga is dokumentumfilmesként kezdte pályáját szívós kitartással szervezte a minőség jegyében a seregszemlét, rangot adva a programnak a hazai filmes világban. Négy éve, mióta Sára Sándor eltávozott közülünk, a Mester emlékezetére zajlik a Lakiteleki Filmszemle, amely idén immár a huszonkettedik alkalom volt.

Egy évtizede veszek részt a zsűri munkájában, úgyhogy elfogultságot jelentek be. Ahogy telnek az évek, azon kaptam magam, hogy várom a filmeket, a találkozást a régi és új alkotókkal, a zsűritagokkal, akiknek többségével nagyjából a rendszerváltó évek óta ismerjük egymást. Úgyhogy Lakitelek a mustra idején a kellemes találkozások helyszíne is.

Ebben az évben sok alkotásból lehetett válogatni: száztizennyolc filmmel jelentkeztek az alkotók.

Két kategóriában lehetett nevezni: helyi értékek, hungarikumok a Kárpát-medencében és tizennyolc év alatti fiatalok néhány perces kisfilmjei szerepeltek a programban.

A kiemelés mindig szubjektív, mégis igyekszem felmutatni az idei termés maradandó és/vagy ígéretes darabjait.

Meglepetés volt a kárpátaljai filmesek erőteljes jelentkezése a háború sújtotta Ukrajnából. Szorongatott helyzetükben bátor tett a munkácsi turulszobor meggyalázásáról készült kiváló film. A kultúra a háború árnyékában pedig a kitartás, az élni akarás megrázó tablója. Mindkét alkotás K. Debreceni Mihály munkája. Ebbe a sorba illeszkedik Iváncsik Attila a kárpátaljai Rákóczi-kultusz sokoldalú bemutatásával.

Csapról érkezett Debreceni Kamilla filmje a Gábor házaspárról, akik ötven éve foglalkoznak a környék hungarikumának, a fűszerpaprikának termesztésével és feldolgozásával. Ami éltet – erről vallanak a maguk csöndes, dolgos módján az egyszerű, ám valójában nagyszerű patrióták, tiszteletre méltó életúttal.

 Lezsák Sándor köszönti a Filmszemlét 
 

„Álmomban még operálok” – mondja dr. Perger Ferenc sebészprofesszor Petényi Katalin és Kabay Barna portréfilmjében, aki hatvan évet töltött a műtőben, ahová konzíliumokra még ma is visszajár, s tanítja a jövő sebészeit. Peregnek a professzor úr életének olykor kalandfilmbe illő kockái, s elhangzik életének, hivatásának kulcsmondata:

„A gyógyítás alapszabálya, hogy soha, semmit sem szabad feladni.”

Lakiteleken zsúfolt teremben zajlanak a vetítések, mert a környező iskolák tanulói éppúgy vendégei a filmszemlének, mint a nyugdíjasklubok szépkorú nézői. A kárpátaljai paprikatermesztő házaspár és a budapesti sebészprofesszor hiteles történetét és életfilozófiáját például a kiskunhalasi diákok is látták, és adják tovább szűkebb közösségüknek.

Évek óta visszajáró alkotója a filmszemlének Major Anita és Margittai Gábor. A házaspár kitartó művésze a Kárpát-medence épített és szellemi, helyenként pusztuló értékei felmutatásának. Ezúttal filmjük a tégláról téglára szétlopott kerelőszentpáli kastélyról, Erdély botrányos sorsú építményéről szól drámai erővel. Vajon segít-e ebben a helyzetben a nyilvánosság ereje, marad-e esély a kastély megmentésére?

Mindenkinek, aki végignézi a kiválasztott negyvenegy versenyfilmet, bizonyára akad kedvence, így nekem is: Végh Attila költői filmetűdje, a Faölelő, amely beavat az erdő beszédes csendje mulandó szépségeinek örökkévalóságába, az élet diadalába. Kép és szabadversbe illő szöveg szimbiózisa ez a film, amelyből érzékelhető, hogy miféle vigasz, szeretet és remény él a faölelésben.

Különlegessége a lakiteleki filmszemlének, hogy esténként a filmek készítői a zsűri vendégeiként izgalmas, szakmai tanácsokkal, olykor vitákkal tarkított műhelybeszélgetéseken vesznek részt. Hajdan Sára Sándor különösen elemében volt ilyenkor, maga köré gyűjtve az induló tehetségeket. A zsűri elnökeként örökébe lépett Buglya Sándor folytatja a hagyományt, és az alkotók ezúttal is szívesen utaztak Lakitelekre
a biztató vagy éppen kritikus véleményekért.

Az idei filmszemle meglepetése a fiatalok, köztük a gyerekek filmes jelentkezése volt. Hatodik-hetedik osztályos tanulók mobiltelefonnal felvett, néhány perces filmjeire csodálkozott rá a zsűri és a nézők is.

Elképesztő a látásmódjuk, a dinamikájuk. Bódi Vince például, a maga tizenkét évével vízi kirándulásaira vitt el bennünket minikamerája segítségével, tehetségesen alkalmazva a halszemoptikát is. Úgy éreztük, mintha nemcsak a Körösön csorognának lefelé lélekvesztőjükön a gyerekek, hanem a Föld gravitációjából is kilépnének.

Dózsa Endre Volt egyszer egy mozi című műve aratta azonban a legnagyobb sikert. A film a több mint hatvan évig működő pesti Kossuth Mozgó történetét dolgozza fel derűvel, bájjal, a történet tragikomikumával. A másodéves egyetemista három különdíjat is elvitt, többek között a közönség díját. Filmje láttán alighanem Sára Sándor nevetett ránk, talán egy jókora bárányfelhő tetejéről.

A szemle utolsó közös estéjén mindig összeül a zsűri, hogy eldöntse, a sok kiváló közül melyik film kapja a fődíjat, és kik legyenek a további díjazottak. Korántsem voltunk könnyű helyzetben, hiszen a ma már méltán világhírű kecskeméti animációs stúdió Csodapipa című, a cigánymesék sorozatának olyan új alkotásával jelentkezett a filmszemlén, mely világszerte elismerésre tarthat számot.

Zsigmond Dezsőt filmje, A kolompok nyelvén – gyékénykoporsó vita nélkül a teljes mezőny fölé emelkedett.

A szatmári falvakból egykor hatalmas tehéncsordák jártak a legelőre, s este haza, a pajtába. A tehenek kolompszava mára lélekharanggá változott, a tehéntartás kényszerű megszűntével. Balla Bálint, az utolsó tehenes gazdák egyike is búcsút vett a jószágaitól, hogy azután gyékényből és fűzfavesszőből koporsót fonjon magának. Egyetlen szó nélkül, egy szál hegedű szomorú hangja mellett pereg a dráma. A teljesség filmje.

Nyitókép: A Lakiteleki Filmszemle résztvevői
Fotó: Ujvári Sándor/Lakiteleki Filmszemle