A Rózsavölgyi Szalon, amely élete elmúlt tíz évében vállaltan minden gesztusával arra törekedett, hogy miközben közönsége legszebb értelemben vett polgári igényét kiszolgálja, színészeinek olyan helyzetet teremtsen, amelyben jól érzik magukat, otthonosan mozognak, élvezettel játszanak, ezúttal ünnepel. Két nagyszerű színészt, két jó barátot, akik ebben esztendőben nyolcvanévesek és velük együtt köszönti a kettejük közös életkoránál csak tíz évvel ifjabb Budapestet és tizenöttel fiatalabb színpadi írót, Molnár Ferencet. Nyolcvan meg nyolcvan, az százhatvan – így is szól az előadás címe: Bálint + Jordán = 160 – Buda, Pest és Óbuda százötven éve egyesült, s lett Budapest, a bűvöletes színpadi szerző idén lenne száznegyvenöt éves.
Játék a számokkal? Úgyis mondhatnánk, de valójában ezen az estén minden mindennel összekapcsolható és össze is kapcsolódik. Bálint András és Jordán Tamás hetvenkét éve ismerik egymást, két barát, közeli házakban nőttek fel, együtt fociztak és gombfociztak, együtt voltak kisiskolások és gimnazisták, együtt jelentkeztek a színművészeti főiskolára, csak egyiküket vették fel, Bálint Andrást azonnal, Jordánt soha, így lett műegyetemista, s közben a fénykorát élő Universitas Együttes tagja, ugye, nem is csoda, hogy az Egyetemi Színpadra Bálint András vitte. Aztán következtek a színházi évek, ki itt, ki ott, hol párhuzamosan, hol egymást keresztezve, egymás színházában játszva, rendezve. Minderről most maguk mesélnek, komolyan meg némi iróniával és öniróniával, érzelmesen. Saját történetüket Molnár Ferenctől vett írásrészletekkel megszakítva, értelmezve, áttűnésekkel, nem titkolt áthallásokkal sejtetve, a színpad varázslatos mesterének sorai a színházról, a színészetről, a városról, egy kicsit a politikáról nem egyszerűen állják az idő próbáját, akárha ma is érvényesek, aktuálisak. Élnek.

Az írók, a költők egyénisége, személyisége, sorsa szólal meg  Bálint András önálló estjeiben

Bálint András és Jordán Tamás nem egyszerűen szereplői, színészei a közös élettörténetből kikerekedő előadásnak, hanem a maguk módján szerzői, rendezői, hisz ki tudná jobban elmesélni a kétszer nyolcvan évet, mint ők maguk. De hát itt mégis csak egy nézők előtt pergő előadásról van szó, el kell valahogy kezdeni. S hogy másként, mint ahogy Molnár Ferenc a Játék kastélyban első jelenetében az író Turaival (vagy saját magával?) mondatja. Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni. Mindjárt a darab legelején, mikor elkezdődik, bemutatni a főszereplőket… – kezdi Bálint András. S máris indulhat a csevegés. Gyerekkorról, családról, előkerülnek az emlékek szülőkről és nagyszülőkről, egyik oldalon a háború alatti bujkálásról, amiről a kisgyereknek aztán nem mondtak semmit, az orvos édesapa mellett az építész nagypapáról, Bálint Zoltánról, akinek a házai ma is a főváros ékei, másikon a szigorú jogász édesapáról, akinek öt gyermeke, X-esként, azaz osztályidegenként nőtt fel, egyik ágon a volt polgármester-helyettes, másikon a mindenétől megfosztott gyáros nagypapáról, aki korábban szívesen időzött kávéházakban – ez viszont Pest.

S aztán tovább a színészi történetekig, ahogy önmagukat és egymást látták, a rajongott, irigyelt, ám „csak” filmszínészként beskatulyázott színészt és az Universitasból a méltán rangos kaposvári társulat vezető színészévé érett művészt, ahogy az élet, a világlátás, az alkotói gondolkodás Radnóti Miklós verseihez, illetve József Attilához vezette őket.

Majd a színházvezetéshez, egyfelől a Radnóti Színház három évtizede, másfelől a nyughatatlanság, a helykeresés: a Merlin, a Nemzeti, a szombathelyi Weöres Sándor teátrum.
Azért itt álljunk meg egy pillanatra, ahogy Bálint és Jordán is megállt. A Nemzeti. Az Erzsébet térre tervezett, melynek Bálint András tíz hónapig volt kijelölt igazgatója és a Soroksári úti, amelyet Jordán öt és fél évig jegyzett úgy, hogy méltatlanul sokan elfordultak tőle, csak azért, mert elvállalta az igazgatói posztot, és hajlandó volt a kétségtelenül vitatható körülmények között megépült házba igazi színházat varázsolni. S most se Bálint, se Jordán nem sorol sérelmeket, Jordán inkább Molnárral szólva emlékezik azokra az évekre, értsük jól a cinkos mosolyt, a finom iróniát, a múlt század legelején se volt másképp…
Ha már megálltunk, ne csak a Nemzetiről beszéljünk. Sok éve annak, hogy egy beszélgetésünkben, Jordán Tamás arról mesélt, a Merlin Színháznak nemcsak teátrumnak, hanem egy olyan helynek kell lennie, ahol találkozhatunk, ahol együtt lehetünk, ahol beszélgethetünk, ahová jó betérni, ahol egymásra nézhetnek azok, akik egyetértenek, s azok is, akik nem. Most a két színészt hallgatva, játékukat – mert színházi játék ez az este, nem egyszerűen beszélgetés – figyelve megint úgy éreztem, mint akkor is, hogy Jordán Tamás számára csak a színjátszás vagy akár a rendezés önmagában mindig kevés volt.

Nyughatatlanul tágabb teret keresett, és sokszor teremtett is, magát a színházat, a közösséget hozta létre, amelyben létezni tudtak a művészet mellett az emberi kapcsolatok, így élte meg a nemzeti színházi éveket, így a szombathelyi színházalapítást is. S ha jól belegondolunk, a maga higgadt intellektusával Bálint András hasonlóan a „színházcsinálók” közé tartozik, ahogy a Radnóti Színpadot rangos kisszínházzá emelte, ahogy társulatot épített, ahogy át tudta adni a stafétabotot.

S most a Rózsavölgyiben ülve, nézve a két színészt, óhatatlanul arra gondolok, Jordán itt, ebben a szalonban lelt megint a helyre, ahol érdemes játszani, s nemcsak játszani, hanem együtt élni a művésztársakkal, az előadásokra ideverbuválódott alkotócsapattal, a közönséggel, és előadóestje meg annyi fontos szerep után, amit az elmúlt évtizedben itt játszott – köztük Molnár Piroskával a Kései találkozást és a Romance.com-ot, Lukács Sándorral A két pápát, Alföldi Róberttel az Utolsó órát – idehozta a gyermekkori barátot, a színházi társat, Bálint Andrást is, ő sem hiányozhat innen.

Jordán Tamás de Sade márki szerepét játszotta a Marat halála megkerülhetetlen előadásában Kaposvárott 1981-ben

S a két nyolcvanesztendős színész vidám és komoly, mókázó, elgondolkodó és magába figyelő, néhol kesernyés, máskor gunyoros szóváltását, színjátékát figyelve, ha már felidéződött az a régi beszélgetés – a Színház hasábjain jelent meg 1997-ben – nehéz szabadulni egy másik passzusától. „Ötvennégy éves vagyok – mondta akkor Jordán. – Ha szerencsém van, még lesz jó tíz évem.” (Szerencsére már eddig többször tíz lett!) Aztán így folytatta: „Igazából sohasem tudtam még erről beszélni, de most valahogy kikívánkozik már belőlem. Egész pályám során úgy éreztem, hogy késésben vagyok: hét év a veszteségem. Az a hét esztendő, amennyivel később kezdtem színházzal foglalkozni. És magamban mindig visszaszámoltam. Amikor harminckét esztendős lettem, azt mondtam, ott tartok, mintha huszonöt lennék. Persze azt is tudom, hogy ez nevetséges dolog, s akárhogy igyekszem, sohasem tudom behozni ezt a késést. S ez az érzés, bár sohasem mondtam ki, minden pillanatomban végigkísért. Mint ahogy végigkísért valamiféle különös, távolságtartó, megfoghatatlan és főleg ki nem mondott, magam előtt is titkolt gondolat, amely arról szólt, hogy valójában magam sem tudom, miért vagyok itt, mit keresek itt.”
Hogy a hét év ma is hiányzik-e, nem tudom.

Az azonban bizonyos, hogy Jordán Tamás, miként Bálint András is, mint már annyiszor, az igaz szót keresi a színház igézetében, azt ahogy a maguk művészetével a valóságról szólnak, játsszanak akár klasszikus, akár kortárs drámában, vagy mondják költők verseit tisztán és őszintén, hittel.

Két különböző indíttatás, egymás mellett haladó, egymásba fonódó élet, sohasem rivalizáló művészi létezés – a sors különös kegye, hogy idén együtt ünnepelhetnek. Jordán a napokban, Bálint András áprilisban nyolcvanéves. Egy régi hagyomány szerint születésnapot csak a napján, vagy utána szabad köszönteni, tehát Isten éltesse Jordán Tamást! Bálint Andrásra még várunk egy kicsit.

Gyermekkori barátok, pálya- és alkotótársak

S ha az est Molnár Ferenccel kezdődött, nyilván vele is zárul. Nehéz elkezdeni egy darabot, de befejezni sem könnyű, indulhat a keresgélés. Liliom? „Te csak most aludjál, Liliom...” netán a másik zárómondat: „Lehetséges az, hogy megütik az embert…és…és nem fáj.” Talán a  Játék a kastélyban? „Tisztelt hölgyeim és uraim… tálalva van!” Vagy az Egy, kettő, három? „Amit maga az emberiségnek nevez, az… szégyellje magát.” De inkább mégis Az ördög: „Voilà.”
Íme a színész, a színház.

Nyitókép: Bálint András és Jordán Tamás a Bálint + Jordán = 160 színpadán. Fotók: Molnár Miklós/Rózsavölgyi Szalon