Keserű, mert földközelből nézve keserű, szomorú a látvány: látszólag még megvolna az ország, de valójában sorvad, silányul, Európától megállíthatatlanul, gyorsan távolodik.
Szovjet rabláncon, marxista bilincsben építettük hazánkban a szocializmust. Kommunista „pártunk és kormányunk” jelszava: Épül, szépül szép hazánk. Hivatalosan: épül. A valóságban folyamatosan sorvadt. Hivatalosan: haladunk. A valóságban egyre gyorsabban lemaradtunk.
A marxista filozófus, Lukács György-tanítvány Fehér Ferenc számára egyértelmű, hogy Gaál István filmrendező „művészetének természetes talaja a szocializmus”, és hitvallása a képekben, valóságfeltáró realizmusában tetten érhető. „A filmben nyomatékos hangsúlyt kap Góczáék régi házának, ennek a vályogputrinak és a tiszta, tágas újnak a szembeállítása, a lompos, ócskaságokkal telezsúfolt, terében is maroknyira zsugorított udvarnak, amelyre Menyus az ócska esernyővel leugrik, összevetése az új ház kitárulkozó előterével, csillogó-villogó konyhájával.” (Filmvilág, 1968. április 15.)
Téveszméikben tévelygő marxista filozófusok, politikusok örök tévedése: ha kettőt lépnek, öntelt-boldogan azt hiszik, mindjárt utolérik és megelőzik azokat, akik ez idő alatt tízet léptek.
Már az ókorban is tudták, az utca embere számára is közhely: a teknős soha nem éri utol a nyulat.
Magyarország civilizációs fejlődése 1949, a csalással kicsikart, erőszakos kommunista hatalomátvétel után megtorpant, lelassult, megállt. Proletárdiktatúra-hívő politikusok a régi rosszból sokat, a régi jóból mindent elpusztítottak, leromboltak, megsemmisítettek. Amit felépítettek – látjuk a filmben –, a zsúpfedeles falusi vályogviskók helyett csak azokhoz mérve lakható dobozházak, városban a szoba-konyhás sorlakások helyett lakóteleplágerek – mire felépültek, már elavultak.
A nagyvilág gazdagodott, mi szegényedtünk.
A szabad világ polgára egyre jobban élt, mi a béketábor országaiban örültünk, hogy élünk.
Jolán – az egyik főszereplő, a hitét, lelkét sikerért, pénzért, elismerésért eladó, megzápult tehetségű szobrász, Gócza Menyhért húga, és a másik főszereplő, az elveihez ragaszkodó, rögeszmévé silányult becsületességébe testileg-lelkileg belerokkant iskolaigazgató, Takács András felesége – az ötvenes években döbbenten csodálkozva bontja ki a bátyjától kapott, papírba csomagolt parányi ajándékot.
– Narancs? Ilyen még van?
A Keresztelő nem remekmű, de remek mű: szomorú film, keserű körkép a múlt század hatvanas éveiről, hazánk – Kazinczy Ferenc kétszáz éves, de 1968-ban is érvényes meghatározása szerint – „nem rózsaszínű állapotjáról”.
A film bemutatásakor a nézők és kritikusok többsége zavarosnak, nehezen követhetőnek ítélte a filmet, zavaró volt számukra az idősíkok látszólag logikátlan váltakozása.
Három fiatalember a második világháború idején sikeresen megszökik frontra induló egységétől…
Három férfi 1956 őszén: az egyik itthon akar maradni, a másik kettő készül átszökni a határon, az egyiknek sikerül, a másikat „lekapcsolják”…
Aki túljut a határon, eltűnik a történetből, az itthon maradt másik kettő, Gócza Menyhért, a később sikeres szobrász és Tóth András, a sikertelen író, iskolaigazgató mélyülő gyűlölettel gondolnak egymásra, kerülik a találkozást…
A szobrász Menyus műtermében szocialista giccskereskedőkkel tárgyal, összekülönbözik feleségével, ingerülten elrohan, otthagyva húgát és annak férjét, mert neki dolga van a minisztériumban…
Az egyetemi hallgató Andrást egy rossz arcú civil faggatja az ötvenes években: mi a véleménye barátja politikai elveiről…
A szocialista művész feladatáról szónokol a televízióban a szobrász, nevető húga keserűen legyint: pojáca!…
András és Menyus gyerekek a harmincas években, megszeppenten hallgatják a nagy hangon csodás jövőt és ingyen cipőt ígérgető pártszónokot…
András börtönrácson át látja könnyes szemű feleségét…
Mindenkitől megcsodált autójában Menyus nem találja a szülőfalujába vezető utat, dísztárgyként üldögél mellette második, csinibaba színésznő felesége…
András és Menyus hosszú idő után szülőfalujukban találkoznak, az egyik már ősz, a másik erősen kopaszodik. Menyus húga, András felesége az élete viszontagságaiba belebetegedett, szomorú tekintetű Jolán kettejük között a „kapocs”…
1967. ősz: a pap megkereszteli a nagycsalád legifjabb tagját, öregek, középkorúak, fiatalok a terített asztalhoz ülnek, ürülnek a tányérok, poharak… közös séta a szőlőbe, hangoskodó kvaterkázás közben Menyus apja katonaemlékeivel dicsekszik, Menyus édesanyja iszogató férjét korholja, mindenki próbál a családba csöppent lengyel rokonokkal szót érteni…
András megszökik, menekül a mosolygósan hazug családi ünnepről. Menyus utána lohol, a faluszélen farkasszemet néznek, összeverekednek. Saját magukat gyűlölik a másikban: Menyus a maga megalkuvásait, András a saját sikertelenségét.
Csak játszottunk – mondja a szőlőből lassan bandukolva a faluszélre érkező családtagoknak, édesanyjának a sáros földről föltápászkodó Menyus –, játszottunk…
András lehorgasztott fejjel hallgat.
Egymástól egyre távolodva mindenki lassan, némán baktat hazafelé a sötétedő alkonyatban.
Fél évszázaddal ezelőtt és ma is sokszor csak a következő jelenet segít megérteni az előző jelenetet. A Keresztelő tudatosan szerkesztett film, a rendező nem történetet mesél. Remek színészi alakításokkal festett állapotrajz a keserű Keresztelő: a szobrász (Latinovits Zoltán), az iskolaigazgató (Koltai János), a színésznő (Balogh Zsuzsa), az öreg kántortanító (Bihari József), a sikertelen író-iskolaigazgató felesége (Majczen Mária), a sikeres szobrász első felesége (Ruttkai Éva), az iszákos, öreg parasztember (Siménfalvy Sándor), a hajdan derűsen mosolygó zsidó órásmester (Kőmíves Sándor)… tehetséges, derék, szorgalmas magyar emberek.
Mindegyikük vitte valamire…
Mindegyikük vihette volna többre, jobbra, ha…
Gaál István fekete-fehér filmje ma keserű korrajz, látlelet az 1960-as évek Magyarországának lelkiállapotáról: lehetett volna ez az ország boldogabb, az itt élő tehetséges, derék, szorgalmas magyar emberek vihették volna többre, sokkal, nagyon sokkal többre, ha 1956. november 4-én…
Borítókép: Koltai János a film egyik jelenetében
