Persze sosem akarok felállni. Nem megyek én innen sehova, míg a vastaps nagy lassan véget nem ér.

A Keresztül-kasul című romantikus vígjátékra váltottunk jegyet Németországból hazalátogató, magyar kultúrára szomjazó barátnőmmel. Amerikai darab lett, maradhat? Azt régóta tudjuk, hogy Pokorny Liával garantált a nevetés. Ami mindkettőnkre jócskán ráfért. A nevetés, egy jó darab, meg egy kiadós koktél. Nem ismerek másik helyet, ahol ezeket együtt mérik, ráadásul a legtökéletesebb arányban. Nem mondom, hogy ez volt életem színházélménye, de a foglalkozás elérte célját, remekül szórakoztunk.

A szellemes kétszereplős vígjáték két tökéletesen össze nem illő idegen őrült vonatozását, egymásra találását tárja elénk. Mire is elég másfél óra zötykölődés? Hát például arra, hogy alaposan megfejtsünk egy keresztrejtvényt keresztül-kasul! A kiszámíthatóan induló unalmas utazás szokatlanul szenvedélyessé válik a kimért, magányos, kissé karót nyelt Janet számára, amikor a New York Times szombati melléklete mellé társaságot is kap. Az exszínész, volt gombgyáros, szanaszét szórt Josh hamar felrázza az okoskodó pszichiáternő életét. Hát még, ha előkerül egy üveg vodka is! Az egyik profi rejtvényes, határozottan, tollal fejt, sosem hibázik. Kivéve talán előző párválasztásánál és túlféltő anyaságában. A másik ceruzával fejteget, hogy mindig legyen hely a kiskapuknak. Szenvedélyes játékossal állunk szemben, aki a játékért játszik, ha komolyra fordulna a dolog, kitáncol. Azaz kitáncolt. Eddig. Janet számára a keresztrejtvény maga az élet metaforája, így szívesen fog a ceruzás töltögető életének megfejtésébe, rapid terápiájába. Aztán fordul a kocka, a jóval fiatalabb, szétesett fiú lesz az összeszedettnek tűnő nő segítségére. Hogy végül hogyan oldják meg egymás életét, az maradjon rejtély. A hangos kacaj garantált, de túl nagy mélységeket ne várjunk Jerry Mayer nagyon amerikai darabjában. Egy szerethető romantikus komédia, ami kiváló lehetőséget ad a színészi játékra. A pörgős darabot izgalmasan vitte színpadra Dicső Dániel. A néző egy másodpercre sem unatkozik, nem lankad a figyelme, ami hatalmas szó, hiszen roppant nehéz ezt öt percre is elérni, nemhogy másfél órára.

Imádom Pokorny Liát. Végtelenül szimpatikus, okos, vicces, érzéki nő, akit én eddig kizárólag jó darabokban láttam. Viszont – vessenek a mókusok elé – úgy érzem, mint sok más magyar színésztársánál is: minden szerepet kicsit ugyanúgy játszik, ugyanazon a hangszínen, ugyanazzal a mimikával, olyan pokornyliásan. Ami persze nem biztos, hogy baj. A Josht alakító Király Dánielt most láttam először színpadon. Kiválóan alakította a túl lezser, nagyra nőtt tinédzser életművészt. Minden botlását őszintén elhittem, és mindvégig nagyon szurkoltam érte. (Közben többször is az volt az érzésem, mintha nem tudná a szövegét, de ettől csak még jobban drukkoltam neki.) A karakter őszinte, élő személyisége, szemének csillogása több pillanatra elgondolkodtathatja az időnként Janetre merevedő nézőt. Összességében egy életigenlő, pörgős, nagyon szerethető és kissé tanulságos zötykölődés is ez.

Borítókép: Dráma a San Franciscó-i gyorson. Fotó: Kallus György/Rózsavölgyi Szalon