Eredetileg a délkelet-angliai Kentben született és cseperedett fel, de még húszéves sem volt, amikor a gyermekkori elhatározását követve a lousianai New Orleansba költözött, hogy valóban zenésznek álljon (első zenekarát tizenötévesen alapította). Mindennek már negyvennél is több éve, most azonban Jon Cleary, Grammy-díjas funk- és R&B-zenészként önálló, új és régi dalokból álló „élő” (live) albumot készített a barátaival – hol máshol, mint a Bywater városnegyedben található, saját stúdiójában.
Szabályosan úgy érezhetjük, mintha abban a hosszúkás, színes homlokzatú, francia, spanyol gyarmati hatásokat mutató házban lennénk, amely a The Bywater Sessions címmel, április 25-én megjelent album borítóján látható.
Ott áll rajta kék ingben, fején sárga kalapban maga Cleary, mellette jobbról és balról hét zenésztársa támaszkodik a „shoutgun-ház” jellegzetes fakorlátjára.
Az albumnyitó dal, a So Damn Good már-már berobbantja a zenei kalandot: pörgős és száguldó jazz-rock. Nem véletlen, hogy először az 1999-es Moonburn című önálló albumon felcsendülő, majd a 2002-es Jon Cleary & the Absolute Monster Gentlemen című lemezre felénekelt, azóta meghatározó koncertslágerré váló szerzemény indítja az albumot, mert Cleary életművének központi dalaként valóban képes arra, hogy beszippantsa a közönséget. föleEgyben programadó jelzés is, hiszen a refrén meghatározza az album további hangulatát: „I feel so damn good I’ll be happy when I’ve got the blues” („Olyan átkozottul jól érzem magamat, ha megint rám tör a blues”).
Bizonyos zenék képesek elhitetni velünk, hogy nem abban a fizikai térben vagyunk, ahol éppen hallgatjuk őket.
Az Egyesült Államok legkevésbé amerikainak tartott városában, ebben a varázslatos történelmi, zenei és gasztronómiai olvasztótégelyben ébredt öntudatra a jazz a XX. század hajnalán. A Tremé negyedben fekvő, legendás Congo Square-en vasárnaponként összegyűlő rabszolgák és szabad feketék dobritmusaiból, táncaiból és dalaiból kialakult zenei formanyelv olyan elemekből építkezett, mint az afrikai ritmushagyomány, az európai hangszerhasználat, a régi tradicionálék és spirituálék.
Louis Armstrong, Jelly Roll Morton és társaik megismertették az egész világgal a New Orleans-i jazzt. Ma sincs olyan nap, hogy a város utcáin ne zendítene rá egy rezesbanda, akár egy örömünnep, akár egy gyászmenet zenei aláfestéseként.
A franciák, kreolok, afroamerikaiak és őslakosok kultúrájából sarjadó cajun és zydeco tánczenék ugyanúgy meghatározó helyet foglalnak el New Orleans zenei térképén, mint a rhythm & blues helyi csillagokból világsztárokká lett figurái: Fats Domino, Professor Longhair vagy Dr. John öröksége. Bár az egész album ezelőtt a hihetetlenül sokszínű zenei múlt előtt tiszteleg, a Fessa Longhair Boogaloo már címében is kalapot emel Cleary legfőbb példaképe, Professor Longhair előtt. Cleary zenei nagyságát érzékelteti, hogy egy ponton olyan, mintha az először 1953-ban rögzített slágerbe, a Tipitinába csapna át a szólója, bár szinte végig úgy érezni, mintha csak a Professor Longhair által írt rumba-boogie szövege cserélődött volna ki. Az album tíz dala közül egyik sem húzza alá ilyen vastagon: Jon Cleary, bár a New Orleans-i kortárs zenei szcéna legsokoldalúbb és legtehetségesebb zenésze, büszkén és bátran nyúl vissza a nagy elődök részben karibi/latinos, leginkább azonban helyi jazzes-R&B-s alapjaihoz.
A válogatás finomabb, lágyabb hangvételű darabokat is felvonultat. Noha az Uptown Downtown csak az első fél percében érződik visszafogottnak, a New Orleanst megéneklő himnusz megmarad könnyed, szelíd és egyszerű funkos kiruccanásnak. Dobütéses indításával a Bin A Lil’ Minit a Sweet 1973-as rockslágere, a The Ballroom Blitz (kísértetiesen) azonos hangzású kezdetét idézi, de Cleary inkább Dr. John, Professor Longhair világa felé viszi tovább ezt a háromperces dalt. Az angol létére hamisítatlan New Orleans-i előadó nemcsak a formáció vezetőjeként, a technikailag magas színvonalú zongorajátékok szállítójaként, hanem a dalszövegeket érzelmekkel megtöltő énekesként is pazar, ezt még a némileg kakukktojás, a The Meters funkbanda 1974-es slágerét újraépítő Just Kissed My Baby is meg tudja mutatni.
Az album zárószekciójának szerzeményei – a Boneyard, Lottie Mo, Pickle for a Tickle és a talán muzikálisan „legmélyebb” Unnecessarily Mercenary – mutatják meg igazán Cleary sokoldalúságát. A hol borongósabb, hol játékosabb darabokban is hallani a funk és az R&B talpazataira támaszkodó, finoman hangszerelt örömzenélés minden jellemzőjét. Ezeknél a felvételeknél már nem jár teljes fordulatszámra az izgalomfaktor, de nem is baj, hiszen más funkciójuk van: nem akarnak berántani a zenészbarátok szédítő tempójú bulijába, inkább a zenei gazdagság megmutatásáért dolgoznak. A Funk Headquarters egyetlen stúdiószobájában rögzített dalok mindegyike a New Orleans-i életérzés hiteles felmutatója: tisztelik a korábbi pályatársakat, hisznek a közösség erejében és bátran vállalják a mámorító szerelmet, a pimasz incselkedést és a játékos öniróniát. Ha valaki szereti Jon Cleary autentikus, tradicionális és modern keveredéséből létrejött zenéjét, nem fog egykönnyen ráunni a The Bywater Sessionre.
A The Bywater Sessions a FHQ Records gondozásában érhető el
Nyitókép: Középen kalapban Jon Cleary, mögötte hét zenésztársa
Fotóforrás: Jon Cleary
