◼Az egyházzenei seregszemlét sok esztendeje tervezi…
Mire mindent megszerveztünk, közbeszólt a Covid, ezért két év kimaradt, de idén augusztusban végre a Kolozsvári Magyar Napok sorozatához kapcsolódva sor kerülhetett rá: Kolozsvár nyolc templomában, negyven kortárs magyar zeneszerző hetvenhét egyházi alkotása csendült fel liturgikus keretben vagy koncert formájában. Azért is érleltem oly sok esztendőn át a fórum gondolatát, mert a rendszerváltást követően a magyar zeneszerzők hatalmas és kivételesen magas színvonalú repertoárt komponáltak, s szükség van arra, hogy ezek a művek megtalálják a célközönségüket és bejussanak a templomokba. Ugyanis ezek az alkotások elsősorban koncerttermekben szólalnak meg, nem találják az igazi kötődést a templomi liturgiához, pedig a szerzőknek és a papságnak is meg kell próbálnia közelednie egymáshoz. Az egyházaknak többek között történelmi küldetése a szerves kapcsolódás a művészetekhez. Lényegesnek tartom, hogy ezek a kompozíciók bejussanak a gyülekezetek világába, és ott mutatkozzon meg valódi jelentőségük. Ezért nem véletlen, hogy fórum és nem fesztivál ez a program, mert a párbeszéden van a hangsúly. Sok nagyszerű együttes vállalta a közreműködést, az Ars Nova Énekegyüttestől vagy a Cantemus Vegyeskartól a szolgáló kórusokig. A muzsikálás mellett szakmai eszmecseréknek is otthont adott Kolozsvár, ráadásul egy antológia ugyancsak megjelent erre az alkalomra.
◼S az Ön darabjai is szerepeltek a kolozsvári programban. Miért fordult az egyházzene felé?
Neveltetésem is magával hozta az ilyen irányú érdeklődést, így már a rendszerváltozás előtt is sok egyházzenei művem született. Még inkább erre ösztönzött az utóbbi évek felismerése: meglehetős erózió munkált az emberek értékes egyházzenével való találkozásában. Ahogy az oktatásból is egyre inkább kikopik a művészet, felértékelődnek ezek a zenei élmények. Közös felelősségünk van abban, hogy a templomokban megszólaló zene magas színvonalat képviseljen, és próbáljon illeszkedni a sok évszázados egyházzenei tradícióhoz is. A saját falum templomának rendszeresen írok darabokat, amelyeknél persze mindig ügyelnem kell arra is, hogy elő tudja adni a fodrászból, állatorvosból álló amatőr kórus, de azt tapasztalom, hogy a szerzeményeket mindig óriási érdeklődés fogadja, s az egész helyi közösség a magáénak érzi. Most, a kolozsvári fórumra kis offertóriumot komponáltam. Ennek kapcsán is megállapítottam: szolgálatként kell felfognunk az alkotást. A fórummal is az volt a célom, hogy a találkozások, előadások hallatán hátha egy-egy pap fejében megfordul a gondolat: milyen jó volna együttműködni kortárs zeneszerzőkkel, vagy ha a hívek is kinyilvánítanák, örülnének egy-egy új, számukra komponált darabnak…
◼Másképp komponálja a templomokba szánt műveket, mint a koncerttermekben előadandókat?
Igen, s ebben rejlik a titkuk. Az egyházzenei darabok kikristályosodott gondolkodásrendszer nyomán születnek, s ezért a művészeknek boldogság volt egyházzenét írniuk, mert nem kellett megfelelniük egyik oldalról a szocialista esztétikának, a másikról pedig a nyugati avantgárd megmondóembereinek. Mindez felmentette a szerzőket a megfelelési kényszer alól, szabadon komponálhattak egy adott esztétikai normarendszerben.
Néhány évvel ezelőtt egyházi kérésre felmértem a magyar egyházzene diszkográfiáját, s nagyszerű művekre bukkantam. A hazai komponisták keze alól világszínvonalú alkotások kerültek ki.
◼Bár a hetvenedik születésnapját márciusban ünnepelte, a jubileumi hangversenyt szeptember 17-én rendezik a Zeneakadémián. Milyen műsort válogatott?
A fiam és a barátaim összefogásából született ennek az estnek a gondolata. Már kezdtem érezni, hogy a jubileum kapcsán még több meghívást kapok, mint amennyinek különben is eleget teszek, így ünneplés helyett szinte folyamatos munkából áll ez az esztendő… A zeneakadémiai esten ismét felhangzik a sok éve, a debreceni Bartók Kórusfesztivál felkérésére született Shakespeare-oratóriumom, ami eddig csak a sorozaton, egyszer szólalt meg. Örülök, hogy most a Nemzeti Énekkar Somos Csaba vezényletével újra előadja ezt a nagy apparátust igénylő és technikailag sem egyszerű művet. A Songs of Love and Mercy (A szerelem és irgalom dalai) két énekese Kele Brigitta és Bretz Gábor, zongoraszólistája Réti Balázs. Kortárs egyházzene is felcsendül, a Missa Quinque Auctorum, az Öt szerző miséje, amelynek minden tételét más zeneszerző jegyzi – Kyrie (Csemiczky Miklós), Gloria (Gyöngyösi Levente), Credo (Selmeczi György), Sanctus–Benedictus (Vajda János), Agnus Dei (Orbán György). Újdonságot is tartogat az este, hiszen ősbemutatóként a Jankovics Marcell Toldi rajzfilmjéhez komponált kísérőzenémből készült Toldi-szvit is felhangzik, Cristian Mandeal vezényletével, akinek régi híve vagyok.
◼Volt ideje a sok felkérés között számvetésre is?
Olyan szerteágazó a pályám, hogy mindig csak egy-egy szegmensét vizsgálom az életemnek, most éppen az egyházzenei alkotásokat vettem sorra, vajon mit is hagyok magam mögött. Közben dolgozom a legújabb operámon, amelynek témája a Biblia egyik apokrifje. Az Artaban bemutatója decemberben lett volna a budapesti dalszínházban, most későbbre kellett halasztani, de nagy élvezet dolgozni rajta. A negyedik napkeleti bölcsről szól, aki elindul Betlehembe, ahogy társai, azonban nem ér oda időben, mert valakit mindig meg kell gyógyítania, ezért folyton késlekedik, és végül csak a Golgotán találja meg a Megváltót. Utazása közben hihetetlen altruista kalandokat él át… Szép emberi történet a jézusi tanításról. A darab a főigazgató, Ókovács Szilveszter ötlete volt, s én szívesen vállaltam a megírását.
◼Egy beszélgetésben említette, mindegyik operája más és más, mert szeret játszani, kísérletezni, még mindig hajtja a kíváncsiság.
Ez tart életben. Az Artaban misztériumjáték, középkori formanyelv, kortárs zenével. Most úgy érzem, folyton más műfajok, s olyan tematikák kerülnek elém, amelyek nagyon izgalmasak. Újabb korszak kezdődik a Kolozsvári Operában is, ahol tavasszal Verdi Nabuccóját rendezem. Három ragyogó tehetségű fiatal karmester irányítja a teátrumot, de azért rám is számítanak, így most is ingázom Budapest és Kolozsvár között, ahogy mindig. A komplex színházi gondolkodás érdekel, magával a művel vagy rajta túlmutató módon szeretnék mindig megmutatni, elmondani valamit. A zene és a színpad egysége az, amit tanítok a Színművészeti Egyetemen, s ennek szerves kapcsolódása foglalkoztat. Tudom, van temérdek olyan eszményem, amelyek nem nagyon divatosak már, de épp ezért mutatkozom meg különböző területeken. Valóban igen erős kíváncsiság van még mindig bennem, azt érzem, sok mindenben kell elmélyülnöm, vagy legalábbis megpróbálnom, mert állandóan felmerülnek újabb és újabb dimenziók, amelyeket meg kell ismerni… S az is lényeges, hogy az ember ennyi idősen is megőrizze a játékos énjét, mert ha elhiszi magát, akkor már nagy a baj…
