Az emberiség történetének 1939-től 1945-ig tartó időszaka máig ihletforrásként szolgál az alkotóknak. Ez részben annak köszönhető, hogy a veszteségek és a rombolás mértéke akkora volt, hogy a világ azóta sem heverte ki a sokkot, másrészt jelentős motivációs tényező rejlik abban is, hogy a II. világháború azon kevés háborúk egyike, ahol egyértelműen elválaszthatók egymástól a jófiúk és a rosszfiúk, emiatt pedig tökéletes terepe a hollywoodi műfaji filmeknek, amelyek nem igazán szeretik a komplex karaktereket és az érzelmileg/morálisan összetett szituációkat. Jönnek a rosszfiúk, rosszalkodnak, majd jönnek a jófiúk, hogy móresre tanítsák őket. Ezzel még véletlenül sem azt akarom mondani, hogy a II. világháborúban minden történés megítélése ennyire fekete-fehér lenne, közelebbről nézve ez is annyira komplex volt, mint minden más nagy esemény az emberiség történelmében, de ha csak távolról vizsgáljuk, könnyen meg lehetett mondani, hogy kik képviselték a jó, kik pedig a rossz oldalt. Lassan már ott tartunk, hogy alig találunk olyan nagy csatát vagy jelentős történést abból a hat évből, aminek ne lenne valamilyen filmes feldolgozása. A téma tehát gyakorlatilag megunhatatlan, és szerencsére nemcsak az amerikaiakat érdekli. A legtöbb európai ország is beszállt a saját történetei elmesélésébe. A norvégok sem most ültek fel először a II. világháborús filmes vonatra, bár kétségtelen, hogy a Magyarországon a Netflix kínálatában debütáló (a hazájában mozikban is bemutatták) Narvik a Max Manus mellett talán a leggrandiózusabb alkotásuk ebből a korszakból.

 

A narviki csata azért volt igazán jelentős, mert ez volt az első olyan hadszíntér, ahol Hitler csapatai vereséget szenvedtek. Viszont hibás megközelítés lett volna egy nagy, győztes, heroikus küzdelemként bemutatni, ugyanis annak ellenére, hogy első körben elkergették a németeket, a győzelemnek nem örülhettek sokáig: a brit és francia katonák segítsége nélkül a norvégok nem bírtak sokáig ellenállni a német seregnek, és, nagy győzelem ide vagy oda, az ország végül behódolt Hitler csapatainak. Narvik azért volt jelentős helyszín a németeknek, mert e tengeri kikötőből vitték tengerre a Svédországból hozott vasércet, ami létfontosságú volt a háborúhoz. Norvégia semlegességet mutatva egyszerre próbált jóban lenni az egymással háborúzó németekkel és britekkel. A semleges státusz végül nem hatotta meg Hitlert, és nemes egyszerűséggel beküldte a csapatait a városba, egy igazán izgalmas helyzetet hozva létre, amit Erik Skjoldbjærg rendező a filmben ügyesen feldolgozott. A történet középpontjába egy háromtagú norvég családot helyezett, akiket aztán a történet egy pontján szétválasztott, ezáltal is lehetőséget teremtve, hogy megmutassa a narviki történések több oldalát. Az egyik oldalon áll Gunnar, a fiatal és harcias hazafi, aki egy fontos vasúti hidat robbant fel a német csapatok előtt, de elfogják és hadifogoly lesz, míg a másik oldalon ott van felesége, Ingrid, aki ez alatt végig a háború által sújtott, a német csapatok által bevett városban marad a kisfiával, nem tudva, hogy férje él-e még egyáltalán, ráadásul tolmácsként kénytelen szorosan együtt dolgozni a németek vezetőivel. Az előbbi szál hozza a hagyományos háborús izgalmak és akciójelenetek nagy részét, már-már háborús kalandfilmként szolgálva, az utóbbi pedig azt mutatja be, mennyire nem volt egyszerű az élet egy olyan városban, amit a németek uraltak, de közben az angolok folyamatosan bombáztak és ágyúztak, kiegészítve némi kémkedéssel. Míg a csatatéren a legtöbb szituáció fekete vagy fehér, a hátországban a felállás már nem mindig ennyire egyszerű, és a Narvik ügyesen ábrázolja, hogy az embernek az élete és a családja megvédéséért gyakran olyan kompromisszumokat kell hoznia, amivel később nehezen tud együtt élni. Erik Skjoldbjærg nem próbál forradalmi jelentőségű mesterművel előállni, a filmjére nyugodtan lehet azt mondani, hogy tisztes iparosmunka csupán, de annak kétségtelenül pompás darab. A főszereplő család szimpatikus, izgalmas a sorsuk alakulása, az pedig külön örömteli, hogy a viszontlátásuk minden giccset elkerül, messze a film legizgalmasabb részét szolgáltatva, egy igazi, mély családi drámát mutatva a nézőknek. Az akciójelenetek látványosak, hiszen nagyrészt magas hegyek között járunk, ahol egy-egy géppuskafészekből komplett kis seregeket lehetett kiirtani, és minden egyes ilyen német fészek felszámolása elképesztő erőfeszítéseket (és áldozatokat) kíván. A Narvik közel kétórás játékideje gyorsan elrepül, és ugyan pár év múlva valószínűleg már csak annyira fogunk emlékezni a filmből, hogy láttunk valami skandináv világháborúsat, amiben a hegyek között lövöldöznek, amíg a városban az anyuka a kisfiával egy bunkerben bujkál. Nem nézhetünk folyton mesterműveket. A tisztességes, szórakoztató és érzelmes darabokat is értékelni kell.

A Narvik a Netflix kínálatában látható.