A tervezőművész rajzasztalán – kimondani is sok –, több mint félezer előadás jelmezterve született meg, prózai előadásoké és operáké, zenés játékoké meg operetteké, filmeké, tévéfilmeké. Pályája maga is élő színháztörténeti dokumentumtár, amely hitelesen szól a Vígszínház Várkonyi Zoltán jegyezte nagy korszakáról, beszél az azt követő időszakokról, érzékletesen mutatja meg, hogyan változott a színjátszás, a színpad vizuális igénye a múlt század utolsó harmadában, a közeli időkben, s nem kevésbé jellemzően mondja el, milyen óriási a különbség egy prózai és egy opera-előadás megjelenítése között. Jánoskúti Márta kosztümterveit – amelyekből több ládányit, fióknyit őriz – nézegetve szinte az előadás elevenedik meg. A képek egyikén sem csak a ruha szerepel, hanem mindig a szereplők, a maguk kapcsolatrendszerében.

Soha nem egyetlen embert rajzolok a lap közepére, egy nőt vagy egy férfit, akin rajta van az aktuális ruha,

teljes képben gondolkodom, tehát azokat rajzolom, akik együtt szerepelnek, valamiféle kapcsolatban vannak. Variábilis lehetőségeket adok, mozgást mutatok, még arcot is képzelek hozzá, díszletelemeket jelzek a háttérben, hogy az összkép jelenjen meg, hogy lássam, érzékeljem az arányokat, és aki majd megnézi, jól értse az elképzelésemet.

Természetesen más a dimenziója a félíves papírnak meg annak, ami majd megjelenik a színpadon, de a viszonylatok már ott kiderülnek, és ha ezt az ember nem tekinti kottának, akkor reménytelen a munkája. A legapróbb részletekig kidolgozok mindent, anyagmintákat adok, hogy amikor a színházban, az operában leteszem az alkotótársak elé, pontosan tudják, mit hogyan képzeltem el.

Jánoskúti Márta, a Nemzet Művésze jelmezrajzaival Fotó: Hernád Géza

Kora gyerekkoromtól szerettem rajzolni, volt egy kis vázlatfüzetem, abba szenvedélyesen rajzoltam, és ez végigkísért egész életemben. Keresztapám felfigyelt erre, mivel a gimnáziumban már nem volt rajzoktatás, az idős Payer Gizella festőművészhez jártam magánórákra. Nemcsak rajzolni tanított, a művészettörténettel is megismertetett, és megmutatta, mi minden iránt lehet érdeklődni, ami a rajzhoz kapcsolódik. Ez a rajztudás első nekifutásra nem volt elég az Iparművészeti Főiskolához, azonnal nem is vettek fel, így egy évre a Nemzeti Színházhoz kerültem, s miközben ismét készültem a felvételire, rengeteget tanultam a jelmezekről, a jelmeztervezésről, hogy azután már így felvértezve járhassak az Iparművészetire, ahol a miénk volt az utolsó jelmeztervező évfolyam.
 
Tehát a Nemzeti Színházban került közel a jelmeztervezéshez?
 
Grafikus szerettem volna lenni, de ahhoz nem volt elég bátorságom, édesapám nem is nagyon pártolta, a kezdeti sikertelenséget kudarcnak tartotta, s én valami olyasmit szerettem volna, ami racionálisan meghatározza az ember életútját, s nem olyan szabad meg esetleges, mint a grafika…

Jegyezzük meg gyorsan, ez a grafikus vagy inkább festőművész énje sugárzik könnyed vonalvezetésű, ugyanakkor pontosan, tisztán kidolgozott jelmezterveiből.

Szüleim vittek színházba, még a Blaha Lujza téri régi Nemzetibe, az Operába. Lenyűgözött. Aztán amikor hazamentünk, elővettem a vázlatfüzetemet, és rajzolni kezdtem. De sohasem azt, amit láttam, hanem ahogy én „gyerekfejjel” elképzeltem, másképp, mert soha nem voltam elégedett a képi világgal. Valahogy így terelődtem a színház felé.

Az Operaház Turandot előadása számára készült terv

A jelmezek látszólag alkalmazott részei egy előadásnak, ugyanakkor az igazán jó kosztüm szinte kortörténeti alapot ad. Nemcsak a formát érzékelteti, de a tervezői gondolkodást is.

Minden darabban, amelynek a tervezésével megbíztak, elmélyültem, olvastam hozzá, anyagot gyűjtöttem, mielőtt hozzáláttam a munkához, ami számomra mindig az egészet jelenti, az első ecsetvonástól a megbeszéléseken át az anyagválasztásig, a legapróbb varrodai munkákig.

Korhűség szerintem igazából nincs, mégis a korral tisztában kell lenni: társadalmával, történetével, emberi kapcsolataival, a színekkel, a hőfokkal…

Valójában a tervező mindezek tudomásulvételéből stilizálja a kort, építi fel a színpadi világot, ahogy maga képzeli, természetesen összhangban a rendezői gondolattal és a díszlettervező látványvilágával, hiszen csak így, egymást kiegészítve tud majd életre kelni az előadás. A ruha nem beszélhet másról, mint az előadás, nem „játszhatja el” önállóan a darabot.

Diplomamunkája a Rómeó és Júlia volt Szolnokon, a címszerepet Drahota Andrea és Kertész Péter játszotta, elvi feladatként Dürrenmatt Angyal szállt le Babilonba című darabjának a terveit rajzolta meg – ahogy mondja, ezeket a mai napig őrzi. Négy évadot töltött a Szigligeti Színházban, s közben Várkonyi Zoltán hívta a Vígbe. Milyen volt akkoriban a színházi munka?

A színház valóban alkotóközösség volt, az első pillanattól együtt élt, együtt lélegzett mindenki az előadásért, s végigkísérték mindnyájan a folyamatot. Az nem létezett, hogy az első öltözéses próbán – ahol először látszott együtt, amit csináltunk, s hogy miként fog kinézni az előadás – ne legyen ott a varroda minden munkatársa. Együtt izgultunk, reménykedtünk, hogy óriási siker lesz, persze óriási bukások is voltak.

Sokat és sokfélét tervezett. Nagy kosztümös előadásokat és olyanokat is, amelyek puritán megfogalmazást igényeltek, de valamennyi ruha karakterteremtő képességgel bírt, s az összkép mindig letisztult volt.

Nem a csillogás a lényeg, hanem a jellemző erő. A legegyszerűbb, kevéssé mutatós ruha is éppoly fontos számomra, mint a látványos.

Különös élmény volt az első operaelőadás tervezése. Rengeteg dologgal kellett szembesülnöm a prózai művek után. Nemcsak arról van szó, hogy egy dalműben másként érvényesülnek az emberi, a dramaturgiai kapcsolatok, hogy más egy zenedarab befogadása. Azzal is szembesülni kellett, hogy nem ugyanazok a dimenziók, az eszköztár. Másként működik egy kosztüm az operaszínpadon. Hatalmas a távolság a színpad és a nézőtér között, maga a színpad is jóval mélyebb, sokkal nagyobb tömeget mozgat egy opera, mint a mégoly nagy létszámú prózai produkció. A kórus sem homogén, a karban is vannak jellemző karakterek, és akkor még nem beszéltünk a szólistákról, a főszereplőkről, akiket az öltözék jellemző erejével, színével, formájával kell kiemelnünk a tömegből. És őket teljes pompájukban vagy épp elesettségükben azoknak is látniuk kell, akik a harmadik emeleten ülnek. Rossini Mózese négyszázötven ruhát kívánt, ráadásul úgy, hogy a kórus hol az egyiptomiakat, a fáraó udvartartását, hol a zsidó népet jelenítette meg. Nyers színű alapruhát terveztem, a fejfedők formájával és színével játszottam. Az egyiptomiaké kék-arany, a zsidóké zöldesfekete lett.

A Don Carlos inkvizítorai az Operaház produkciójában

Az Operaház újranyitása után a Vörös Szalonban rendezett kamarakiállításán a Mózes rajzai közül ötöt láthattunk, ott voltak többek között Verdi Don Carlosának tervei. Talán nem csak én gondolom úgy, hogy különleges élmény, feladat lehetett, hogy Schiller azonos című drámájának a ruháit a Vígszínházban is tervezhette. Más-más volt a képi világ, az én emlékezetemben mindkettő kiemelkedő lett.

Előbb kaptam meg a tragédiát a Vígszínházban, utóbb az operát, s észre kellett vennem, hogy a zene felülírja a gondolkodást, másként lát, másként érez az ember a zene hatására. A feketével, a fehérrel, az arannyal dolgoztam az operában, és hozzájött még a hatalmas vörös palást, ez a meghatározó szín azután jelzésként visszatért az inkvizíciónál.

Színekről, fényekről beszél, pályáján a tarkaság ritkább, mint a monokróm. Emlékszem egy fehérben tartott Minden jó, ha vége jó-előadásra, amelynek vígjáték voltát keserű felhanggal emelte meg Valló Péter rendezése a Vígszínházban. Csak a Kern András játszotta Bolond volt feketében.

Najmányi László díszlete nikkeles, forgó cirkusz volt, akkor döbbentem rá tervezőként, hogy a fehérnek számtalan árnyalata lehet, ahányféle anyag, annyi tónus, megváltoztatja a szövés, ahogy ráesik a fény, ha van benne egy fémszál… Nincs két egyforma fehér, mind más, mégis mind fehér. S ezernyi kicsiny, játékos „szemtelenséggel” valakit kiemelhetünk a szereplők közül, éppen ráterelhetjük a figyelmet: egy hatalmas kalap, egy érdekes toll, a fehér köpenyre fújt minta. Apróságok, mégis az egyéniséget varázsolják a sok különböző fehérre.

Minden jó, ha vége jó fehérben

A színekkel mindig jó barátságban voltam, de valóban fontosabb volt a monokróm. A Horvai István rendezte Sirály akkori szemmel nézve bukás lett, bár szeretnénk ma akkora bukásokat… Szóval David Borovszkij díszlete fából épült, a színpad közepén volt egy tó, a víz tükröződésével is millió dolgot lehetett kihozni a képből. Némileg archaizált, mégis a korban tartott Csehov-előadás második felvonásában a tó körül a nyaraló társaság fürdőruhában jelent meg. A fa színéhez illeszkedve a krémszín, az ekrü, a drapp, a barna különböző árnyalatai domináltak. Nekem örömjáték volt, a férfiak csíkos, hosszú bermudákat hordtak, a nők fodros nadrágocskákat, volt, aki beugrott a vízbe… aztán a dráma szerinti téli képben mindenki barnát, a barnának már-már feketébe hajló árnyalatát viselte.
 
Emlékezetes munkája volt Jurij Ljubimovval Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének színpadi adaptációja.

Összetört lábbal, gipszben dolgoztam. A terveket a díszlettervező David Borovszkij vitte Ljubimovnak Moszkvába. A színpadkép három rozsdás alagútból állt: a középső volt az öregasszony lakása és sírja, amely mementóként végig a színen maradt, a másik kettő pedig hol szobaként, hol utcaként funkcionált. A rozsdás keret adta a díszlet dominanciáját. Az én víziómban Raszkolnyikov ebbe a rozsdás közegbe belesimult, el akart tűnni benne.

Vígszínház: Jurij Ljubimov Bűn és bűnhődés rendezésének kosztümtervei

És akkor jött a hír, Ljubimovot épp elbűvölte a farmer, és azt szeretné viszontlátni a ruhákban. Némi huzavona után, miközben Borovszkij azt mondta, térjünk vissza az én eredeti elképzelésemhez is, került Raszkolnyikovra rozsdabarnára festett kordnadrág, ing, pulóver, a többiek viszont, és főleg Szonja, aki a tisztaságot és a bűnért való bűnhődés elvét képviselte, a kék variációiban voltak. Viszont Porfirij és Szvidrigajlov feketét viselt. Végül kemény küzdelem során izgalmas képi világ alakult ki. Óriási élmény volt a közös munka, mérföldkő a színház, az akkor még rendezőasszisztens Valló Péter, s a színészek – Kern András, Tordy Géza, Kútvölgyi Erzsébet – szempontjából is.

Említi a farmeranyagot. Pályája kezdetén nem nagyon válogathatott a kelmék között.

Szörnyű, gyenge minőségű anyagokkal dolgoztam egész életemben, változatos, szép darabok között csak jóval a rendszerváltás után tudtam keresgélni. Volt három üzlet, azokat végigjártam, megnéztem, hol van megfelelő kelme, amit a költségvetésből ki is tudok fizetni. Ez viszont az embert rákényszerítette mindenféle lehetetlen kísérletre, hogy a kapható dolgokat kifordítsa a sarkukból, hogy mást sugalljon, ne legyen ráírva, hogy a kordbársony métere ennyi vagy annyi.

Kézifestők, horgolók, applikálók ügyködtek nekünk, én autólakkal fújtam le olykor az anyagokat, így kreálva új árnyalatokat, a ládafiákban talált régi csipkékkel, kendőkkel, terítőkkel dolgoztunk, amit leltünk…

Mindenki azon fáradozott, hogy a legképtelenebb dolgokból próbáljunk csodát varázsolni. A mostani tervezéshez képest ez hallatlan nehézséget jelentett, de a fantáziát jobban megmozgatta. Mázsára vettük például a rotációs filcet, a nyomdatechnika végtermékét. Kőkemény volt, amikor a kezedbe került, mert benne volt az a nyomdai festék, amit leszívtak vele, de utána, amikor megfestették, csodálatos, szőrös, fantasztikus, vajpuha, különleges textúrájú anyagok keletkeztek. Mivel gyapjú volt, remekül festődött, persze nagyszerű textilfestő szakemberek segítettek. Varázslatos tónusokat kaptunk a szivárvány minden színében.

Öltözékek az Orfeusz alászáll előadásához

Több mint öt évtizede a pályán, a terveket látjuk, megvannak, izgalmas, tüneményes, érdeklődésre bizton számot tartó, nagy kiállítást lehetne belőlük létrehozni. De mi történt a ruhákkal? Megvannak? A kétezres évek elején még láttam jó néhányat a Vígszínház kosztümtárában, csak remélni lehet, hogy nem vagdosták szét őket.

A Vígszínházban még ma is akadnak, amíg a tár egykori vezetője, Gombár Mari megvan. Korábban, mikor még köztünk volt, Nyúl Nóra raktáros őrizte. Saját szakállára megmentett ruhákat, a Don Carlos néhány öltözetét, az Angyali Johannából egy papi palástot, megvan a Legenda a lóról előadásából Garas Dezső zakója, az Equusból egy lófej, a többinek már nyoma veszett. Ezek be vannak zárva egy szekrénybe. A Mózesből és a Don Carlosból tárol a Színháztörténeti Múzeum és Intézet egyet-egyet. A többi, ki tudja?! Illékony ez a szakma...

Nyitókép: Az Operettszínház Hegedűs a háztetőn előadásának jelmezterve