Az egyik legfrissebb követője épp az a Romain Gavras, aki már maga is dolgozott Vincent Cassellel korábban. Az új, Netflix számára gyártott és a 79. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatkozó Athenában azonban nélkülözte a színészt, inkább friss, még nem sokszor látott arcokkal töltötte meg a filmjét, ami egészen lehengerlően indul. Egy helyi rendőrőrsön összehívott gyűlésen járunk, jókora tömeg jött össze: helyi politikusok, rendőrök, újságírók és a feldúlt tömeg. Jelen van egy szomorú szemű férfi is, Abdel, akiről kiderül, hogy katona, és azért van itt, mert meghalt az öccse: a vád szerint rendőrök gyilkolták meg őt a nyílt utcán. Azt gondolnánk, hogy Abdel azért jött ide, hogy a rendőrök ellen lépjen fel, de nem: a rendszerető, a helyét a katonaságnál megtaláló férfi hisz a rendben és abban, hogy a testvére halála kizárólag valami csúnya baleset eredménye lehet, nem tartja elképzelhetőnek, hogy a rendőrök tényleg szánt szándékkal ilyet csináljanak. Próbálja csillapítani az összegyűlt embereket, csakhogy köztük van az elhunyt srác másik testvére is, aki egészen másképp reagál a történtekre: a gyűlés egy pontján a társaival Molotov-koktélokat gyújt, amiket behajítanak a rendőrök közé. Ekkor pedig elkezdődik egy szédületes, látszólag vágás nélkül felvett akciójelenet, melyben a kamera úgy suhan a tömegben és járja körül a gettólakók által megrohant rendőrség folyosóit és szobáit, hogy azt öröm nézni. Gavras hihetetlenül merész és vagány képsorokkal operál, és akkor is követi a szereplőit, amikor kiérnek az utcára, ahol a dühödt tömeg mellett menekülnek a lopott rendőrautókon, hogy végül aztán mindez egy egészen parádés totálképben tetőzzön a felpaprikázott, harcra kész tömegről, akik a lakhelyük bejáratánál várnak arra, hogy a rendőrök megérkezzenek és összecsapjanak velük.

A filmfesztiválon Gavras filmjét egy óriási vásznon láttam, és az első gondolatom rögtön az volt, hogy óriási kár azért, hogy a nagyvilágban a közönség csak otthon, a laptopja képernyőjén vagy jobb esetben a tévéjén láthatja majd az Athenát, ugyanis ilyen szinten, a legapróbb részletekig pompásan megkoreografált akciójeleneteket utoljára Tom Cruise Mission: Impossible filmjeiben láttam. Az Athena teli van hosszú snittekkel, a rendező valósággal sportot űz abból, hogy überlátványos jeleneteivel gúnyt űzzön az utóbbi évek akciófilmjeinek kilenctizedéből, miközben jó eséllyel sokkal kisebb költségvetésből dolgozik, mint a nagy többségük. Gavras filmjének legnagyobb erénye, hogy elképesztően dühös és energikus. Úgy száguld át az emberen, mint egy gyorsvonat, a 99 perces játékidejében nincs idő leállásra vagy arra, hogy kicsit kifújjuk magunkat: a rendező sem a szereplőinek, sem a nézőinek nem ad időt pihenésre. Matias Boucard kamerája valósággal belakja azt a néhány háztömbnyi területet, ahol az Athena cselekménye játszódik, úgy száguldozik folyosók, udvarok, sikátorok és lakások között, mintha csak cérnán húznák. A rendező ráadásul arra is figyelt, hogy filmje teli legyen emlékezetes arcokkal. Mivel rengeteg szereplőt mozgat, tudja, hogy a nézők szempontjából fontos, hogy jól megkülönböztethetők legyenek egymástól, és ezt a feladatot is ügyesen abszolválta. Egyetlen gondom volt csak az Athenával: Gavras (Ladj Ly segítségével) sajnos messze nem annyira jó forgatókönyvíró, mint amilyen jó rendező. A testvérek közt kialakuló konfliktus és testvérháború sajnos túlzottan ismerős terep, ráadásul elég erőltetett is, és a film olyankor is rendre megbotlik, amikor a szereplőinek akciózás helyett hosszabb párbeszédeket kellene lefolytatnia egymással. Azt pedig, hogy hová fut ki a történet és mi lesz Abdel karakterével, tényleg csak az nem fogja előre tudni, aki egyetlen filmet sem nézett meg az elmúlt tíz évben. Bár az Athena Franciaországban valóban létező társadalmi feszültségeket mutat be némileg eltúlzott verzióban, Gavrasnak látszólag nem célja igazi drámát forgatni, ő a közeget és a konfliktust csupán arra használja fel, hogy egy rendkívüli tempójú és hihetetlen képkompozíciókat bemutató akciómozit villantson a nagyvilágnak. Ha Hollywoodnak van egy kis esze, e film után a francia rendező sorra kapja majd a forgatókönyveket a tengerentúlról. Azt ugyanis erősen kétlem, hogy francia színekben jelenleg lehetne ennél nagyobbat álmodni. Az Athena persze sosem lesz az új A gyűlölet, ahhoz túlságosan öncélú és egy kicsit szerelmes a saját nagyszerűségébe, de jó néhány tehetséges fiatalnak (Dali Benssalah, Sami Slimane) nyújthat kiugrási lehetőséget, sőt még az is kiderülhet, hogy ez a film mutatta be a jövő nagy francia sztárjait.
 
Az Athenát a 79. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. A Netflixen szeptember 23-tól lesz látható szerte a világon.