Változik az amerikaiak külföldi filmekhez való hozzáállása, amit nemcsak az jelez, hogy olyan film kaphatott legjobb filmnek járó Oscar-díjat, mint a dél-koreai Élősködők, hanem az is, hogy a Netflix nemzetközi toplistájának meghódítását már nemcsak angol nyelvű produkciók képesek véghez vinni. Ennek köszönhető, hogy ma már egyáltalán nem lehetetlen egy nagyobb költségvetésű nem angol nyelvű filmtervhez finanszírozót találni. Így történhetett meg, hogy míg 1993-ban még csak Hollywoodnak volt arra lehetősége, hogy az uruguayi rögbicsapat közismert tragédiáját filmen feldolgozza, ma már egy spanyol–chilei–uruguayi koprodukció is megtehette ezt, ráadásul egy olyan spanyol rendezővel – J. A. Bayona – az élén, aki élvonalbeli amerikai produkciókban bizonyította már a tehetségét. A lehetetlen című filmjében egy cunamikatasztrófa hiteles ábrázolásával gyakorlatilag tökéletes ajánlólevelet szerzett magának A hó társadalmához.

Bár az 1993-as amerikai feldolgozás, az Életben maradtak a maga idejében nem volt rossz mozi, kicsit rosszul öregedett, és tény, hogy nem tett jót a sztori hitelességének, hogy az uruguayi rögbisek spanyol helyett angolul beszéltek egymással. Az új verzió rendezője azt ígérte, igyekszik a lehető legvalósághűbben bemutatni a hegyek között repülőjükkel lezuhant, majd hetvenkét napra a jég és a hó fogságába esett túlélők tragédiákkal teli, mégis részlegesen happy enddel (ennyi évvel a történtek után ez talán már nem számít spoilernek) végződő történetét. Persze egyszerűsítések, sűrítések most is akadnak, főképp a gép lezuhanásához vezető út, illetve a megmenekülés körülményei lettek erősen a film igényeihez igazítva, viszont Bayona abban tényleg nem hazudott, hogy a pokoli napok történéseit a lehető leghűbb módon próbálta ábrázolni.


A rendező számára valószínűleg nagy dilemma lehetett, hogy a 144 perces játékidőbe hogyan sűrítse be nemcsak a repülőgép lezuhanásának, a hetvenkét nap történéseinek és a megmenekülésnek a részleteit, ráadásul emellett bele kellett férnie közel harminc szereplő bemutatásának is, akiket legalább annyira meg kellett ismernünk, hogy érdekeljen a sorsuk és együtt érezzünk velük. A zuhanást a repülő 45 utasából első körben 29-en élték túl, majd az ott töltött napok és hetek során közülük még 13-an elhunytak, hogy decemberben, a mentőcsapat érkezésekor végül már csak 16-an legyenek életben. Nyilván ennyi ember nem lehet egyenrangú főszereplő, az pedig igazságtalan lenne, ha Bayona csupán egyetlen embert emelt volna ki, így a rendező más utat választott. Maroknyi szereplőt helyez a középpontba, közülük is elsősorban eggyel azonosulhatunk – és kimondottan merész húzással választotta ki, hogy melyikükkel.

 

A film próbál méltó emléket állítani az elhunytaknak, a haláluk után rendre kiírják a nevüket is, de A hó társadalma abban a legjobb, ahogy a hóban rekedt emberek közti dinamikát és konfliktusokat ábrázolja. Az uruguayi rögbicsapat története ugyanis elsősorban azért örök érvényű, mert a legkegyetlenebb morális dilemmát tárja elénk: mire képes az ember a túlélésért? Meddig vagyunk hajlandók elmenni? Mi az, ami már bűn, és mi az, ami még megbocsátható? El tud számolni egy ember egy halott társa megevésével, vagy ez örökre a lelkébe ég még akkor is, ha kizárólag a túlélés érdekében tette? Bár érthető, hogy a játékidőbe ez már nem fért bele, de érdekes lett volna látni azt is, ahogy a korabeli társadalom reagált az eleinte ünnepelt túlélők kannibalizmusának hírére, mivel a rögbisek ezt nem rögtön vallották be a nyilvánosságnak.

A hó társadalmában Bayona ügyesen ötvözi a hollywoodi élvonalban tanultakat az európai érzékenységgel és visszafogottsággal, a végeredmény pedig egy megrázó és elgondolkodtató dráma arról, hol vannak az emberségünk és a hitünk határai.

A hó társadalma a Netflix kínálatában látható.