Arról az ágról kéne írni,
amit Tandori temetésén
letört a szél.
Élőlény volt, tárgy,
fogalom, vagy személy?
Nem az ág húzott valakit,
hanem valami az ágat húzta,
ami azóta hull-hull,
Az eredmény nulla-nulla,
vagy null-null.
A kis sírdombot és keresztet nézve
arra gondoltam, hogy… vége.
Meg arra, hogy pont olyan,
mint az a kis sírhant, amit
Tandori a monogramjaként
rajzolt – még élve.
Most meg halott, és ez a temetése.
A végén részvétet
nyilvánítottunk Tandori Ágnesnek,
és hozzátettem, hogy „Dezső nagy író volt”,
vagy ilyesmi…
De ilyen helyzetben minden túl kevésnek
érződik, vagy túl soknak.
Körülöttünk élők s halottak.
Egyébként nem sokan mertek odamenni
hozzá, mert Ágnesnek az volt a kérése,
hogy a részvétnyilvánítást mellőzzük.
(Nem mellőztem, Dezső…
Mert nem volt mellőzhető.
Minden háznak kell tető.
Azt mondták, elmentél, hogy nem
vagy ottan, és nem vagy itten,
pedig ott vagy az égben,
és itt vagy a rímeimben.)
Hosszú idő után
akkor láttam Ágnest újra,
és utoljára.
Alig változott.
Ez lett a végleges változat.
Egy év múlva ő is elindult a nagy útra.
Miután elpusztult a kutyája,
követte Tandorit.
Túl sok volt neki a nem-vagy-itt,
a szekrényben az üres vállfa,
amiket nem vehetett félvállra,
a hiány plusz áfa.
De még látta,
Johannát, a lányomat,
aki a babahordozóban ott volt velünk,
mint jobbik felünk.
Talán meg is simogatta,
emlékezetemben, mintha
mozdulna a karja,
lassított inga.
Mögöttünk terült el
a lóversenypálya,
de tudtuk, hogy a földben
már a lovas,
az ég szeles volt,
de derült,
lézengtünk egy darabig,
keveses-sokas.
Arról az ágról kéne írni,
amit letört a szél.
Ami azóta halott,
azóta él.
