Százéves a bécsi Collegium Hungaricum, és az igazgatónak, Méhes Mártonnak az az elképzelése született, hogy az épület lépcsőfordulóját odaillő filmtörténeti anyaggal dekorálhatnánk – meséli A dicsőség ösvényei című kamaratárlatáról Muszatics Péter. A márciusig látogatható kiállítás olyan magyar filmesekkel foglalkozik, akik a XX. század hajnalán Hollywoodban, Londonban vagy Párizsban kötöttek ki, de néhány évet vagy akár hosszabb időt éltek és dolgoztak az egykori császárvárosban.

Stanley Kubrick 1957-es klasszikusának német címe – Wege zum Ruhm (A dicsőség ösvényei) – a kiállítás névadója. Alcíme pedig: Zwischenstation Wien, magyarul Köztes állomás: Bécs vagy Következő megálló: Bécs. Azonnal valami ilyesmire gondoltunk – teszi hozzá.

Méhes Márton, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója és Muszatics Péter a kiállítás kurátora

 

A kulturális intézet – nemrég az osztrák televízióban a város egyik legrondábbjaként alábecsült – mai épületének (ifjabb Rajk László tervezte) a recepció és a lift közötti lépcsőfeljáróján, alig néhány lépés után a Rabszolgakirálynő című film egyik jelenete fogad.

Az évszázad legnagyobb szenzációja, hirdeti az 1924-ben bemutatott bibliai történet plakátja; a monumentális produkció alatt a rendező neve: Kertész Mihály.

A Casablanca későbbi legendás alkotója a Tanácsköztársaság bukása után kényszerült elhagyni Magyarországot, csakúgy, mint az egyébként talán húsz perc alatt kényelmes tempóban bejárható kiállítás másik húzóneve, Korda Sándor.

Sokféle út vezet a sikerhez – jegyzi meg a filmtörténészként és íróként tevékenykedő kurátor. Pontosan tudja, miről beszél: Bécs, Budapest, Hollywood címmel, 2018-ban jelent meg filmtörténeti kötete, amelyben arra kereste a választ, miként hatott a boldog békeidők bécsi–budapesti kultúrája a születendő hollywoodi filmgyártásra (az akkor középpontba állított osztrák Erich von Stroheim és német Ernst Lubitsch rendezők munkássága adekvát példa volt). De vissza az esszé-filmtörténeti kalauzban csak érintőlegesen említett Kertészhez!

Ő például olyannyira jelentős figura volt, hogy úgynevezett monumentális filmeket készíthetett. Akárcsak az említett Rabszolgakirálynő, a Sodoma és Gomorra című 1922-es munkája az akkori idők legdrágább és leglátványosabb szuperprodukciójának számított – folytatja Muszatics, miközben alaposan végigpásztázzuk azt a Nagy-Magyarország-térképet, amely megmutatja: Kolozsvárról, Temesvárról, Miskolcról, Pusztatúrpásztóról, Kassáról – Budapestet és Pozsonyt érintve – rengeteg nagy filmalkotónk származott el.

Sok tehetségünk első állomása Budapest volt, és talán ugyanilyen magától értetődő, hogy második állomásként Bécs, az egykori Monarchia kulturális központja következett – olvasható (sajnálatos módon csak német nyelven) az információs táblán. Komplex, tehát a pusztán néhány tucat filmjelenet, színészportré és informatív szövegdoboz keretét meghaladó történettel van dolgunk. Emiatt a reflektorfény csak kevesekre vetül:

azokkal a magyar művészekkel foglalkozik, akik Budapestről többnyire elmenekülve vagy önként távozva Bécsben álltak meg, valamikor, jobbára 1919 és 1938 között.

Ahogy mondtam az előbb, sokan továbbmentek, de nagyon sokan maradtak is. Éppen ezért tulajdonképpen adta magát a lépcső, hiszen a témánk egy utazásról szól – halljuk Muszaticstól, miközben alaposan szemügyre vesszük az Osztrák Filmarchívum Kertészhez kötődő emlékeit. Van itt Casablanca-plakát és két jelenet is a filmből, amivel a kurátor rá tud mutatni az egykori Osztrák–Magyar Monarchia sokszínűségére. A magyar (Szőke Szakáll), aki egy bécsit játszik, és az osztrák (Paul Henreid), aki egy magyaros hangzású nevet viselő ellenállót, Viktor Lászlót alakítja – olvasható az ikonikus bárjelenet alatt. Kicsivel odébb, az említett húszas évekbeli epikus filmek forgatási helyszínein készített felvételek, leghangsúlyosabban az egyiptomi jelenetek dél-bécsi vidéke. A képek magukért beszélnek: érzékletesebben semmi nem húzza alá, hogyan kell értelmeznünk az osztrák filmtörténet ikonikus díszletelemeit.

A dicsőség ösvényei kiállítása megemlékezik Géza von Cziffra munkásságáról is

 

A brit filmipar egyik alapító atyjának tartott Korda Sándor szintén 1919-ben döntötte el, búcsút int Magyarországnak, hogy Ausztria, Németország és Franciaország érintésével végül az Egyesült Államokba és az Egyesült Királyságba emigráljon. Számításait annyira megtalálta angol nyelvterületen, hogy a tényleges filmes debütálását a The Stolen Bride (Az ellopott menyasszony) című, első hollywoodi filmjétől, nem pedig az Őrház a Kárpátokban című, még tizenhárom évvel korábban forgatott első magyar alkotásától számítják. Mivel magyar és osztrák pályaszakasza filmtörténetileg is fontos (megalapította a Corvin Filmgyárat Budapesten, Kolozsvárott és Bécsben is forgatott filmeket), szomorú, hogy az angolszász filmtörténeti könyvek ezekkel nem foglalkoznak. Korda ausztriai helyszíneken forgatott korai munkái kapcsán Muszatics azt mondja, tulajdonképpen az osztrák film maga, mint fenomén, önmagában is roppant érdekes, hiszen tükrözi Ausztriát. Ausztria márpedig egy soknemzetiségű birodalomnak a maradványain, törmelékein, romjain született – jegyzi meg, kiemelve: óhatatlanul sok magyar, olasz és német hatás érte az osztrák filmet.

Lassan továbbindulunk a kaliforniai hírnévig jutó némafilmes színészek életrajzához és felvételeihez, amikor megkérdezzük a kurátort, vajon tisztában van-e a bécsi filmtörténészi közösség azzal, hogy mennyit köszönhetett a magyaroknak az osztrák film. Ez a kiállítás arra is hasznos lehet, hogy rávilágít néhány összefüggésre. Például ismert az osztrák filmtörténetírásban, hogy Alexander Korda készített filmeket Hollywood előtt, de az, hogy ő például Kolozsvárott kezdte a szakmát, akárcsak Kertész Mihály, az már nem – állapítja meg. Sajnos mi magunk is alig emlékezünk Szőke Szakállra (Casablanca), de Várkonyi Mihály (Akiért a harang szól) és Gaál Franciska (Az utolsó Katalin) neve már tényleg meghaladja a kulturális alapműveltséget. Pedig elég csak arra gondolni, milyen fantasztikusan gazdag sors jutott Szőke Szakállnak, hiszen Életem Ferenc József császár, Adolf Hitler és a Warner Brothers uralma alatt címmel, néhány éve magyarul is megjelent memoárja sejteti kalandos életét, érzékelteti fanyar humorát. És akkor a tucatnyi művész nevéről még szó sem esett…

Azokról a művészekről szól a második egység, akik Bécsben vagy legalábbis Kelet-Európában maradtak. A látszólagos súlypont a három Géza története: Radványi, Bolváry és Cziffra.

Sokan maradtak, köztük színészek, operatőrök, forgatókönyvírók, de mind közül talán a három Géza példája a legérdekesebb és legjellemzőbb. Ironikus, hogy mindannyian hozzátették a von szócskát a nevükhöz. Ők hárman nagyon különbözők voltak, talán csak az köti össze őket, hogy professzionális, gördülékeny, ügyes, néha már-már virtuóz rendezői stílus jellemezte őket – ismerteti a kurátor, majd hozzáteszi: A Bécsben huzamosabb ideig maradó magyar művészek számos területen alkottak maradandót, de az osztrákok sokszor nem is tudták, hogy a rendezői székben, a kamera mögött, az íróasztalnál budapesti származású alkotó ül.

A dicsőség útjai az igazán fényes, némafilmes/aranykori diadalok előtt hajt fejet.

(Ezért például Szabó István és Klaus Maria Brandauer együttműködése, köztük az 1981-ben bemutatott s a következő évben Oscar-díjjal elismert Mephisto csak félmondatos utalást kap.) Erre számíthat, akit valóban érdekel a téma, amely most már önálló kötetet vagy önálló múzeumot érdemelne a körülbelül húsz-harminc elemből álló, rendkívül fontos kiállítás után.

 

Nyitókép: Muszatics Péter filmtörténész, a bécsi kamaratárlat kurátora Fotó: Hatházi Tamás